– Mondom neked, Péter, az ott bent nem alszik, hanem mulatozik, amíg te vidéki utakra jársz! – hasította ketté az előszoba csöndjét az anyósa reszelős hangja, akár egy életlen szike.
Anna felnyitotta a szemét. Az álom egyetlen pillanat alatt eltűnt, és a helyét átvette a jól ismert, hideg összpontosítás. Meg sem mozdult. A teste, amelyet a szolgálat évei fegyelemre szoktattak, továbbra is lazának tűnt, az agya azonban már sorra elemezte a hangokat. Lépések a folyosón: két ember. Műszálas anyag surrogása: Erzsébet asszony a kedvenc, rikító pufidzsekijében. Kulcsok csörrenése: másolat.
Amikor Anna a hosszú éjszakai ügyelet után lefeküdt, kétszer ráfordította a zárat a bejárati ajtóra. Most viszont tisztán hallotta, ahogy a zár belülről kattan. Vagyis Péter megint odaadta az anyjának a kulcsot. Már megint.
– Anya, halkabban már – szólalt meg a férje bűntudatos, mély hangon. – Anna szolgálatból jött haza. Mondta, hogy kettőig úgyis ki lesz ütve.
– Hát éppen ez az! Kiütve! És akkor miért nem elérhető a telefonja? Eltünteti a nyomokat! Péterkém, te olyan hiszékeny vagy, mint egy elsős kisdiák. Én érzem, hogy itt valami nem stimmel. És a lakásban is olyan szag van… idegen parfüm.
Anna alig láthatóan elmosolyodott, miközben a plafont nézte. A lakásban semmiféle parfüm nem terjengett; csak az ő kávéjának illata és némi fertőtlenítőé. Régi beidegződés volt ez abból az életből, ahol a tisztaság gyakran azt jelentette, hogy nem kerülnek felesleges bonyodalmak az ügyiratba.
A hálószoba ajtaja kopogás nélkül vágódott ki. Erzsébet asszony berontott, és azonnal felkapcsolta a villanyt. Az éles fény Anna szemébe vágott, de még csak össze sem hunyorított. Lassan felült, és félresimított egy sötétszőke tincset barna szeme elől.
– Erzsébet asszony – mondta egyenletesen, a reggeli rekedtség legkisebb nyoma nélkül. – Nézte az órát? Délelőtt tizenegy van. Tizennégy órát töltöttem kint egy helyszínen.
Az anyósa a csizmáját sem vette le, úgy indult a szekrény felé. Mély, önelégült ráncokkal barázdált arca a sértett igazság bajnokának dühét mutatta.
– Engem nem érdekelnek a te helyszíneid! A fiam otthonában akkor vagyok, amikor akarok. És ne forgatgasd itt nekem a szemed. Péter is mondta, hogy mostanában ideges vagy. Pénzt dugdosol? Vagy valami ennél is érdekesebbet?
Anna a férjére nézett, aki mozdulatlanul állt az ajtófélfánál. Péter elkapta a tekintetét, és inkább a tokot kezdte bámulni.
– Péter, megkértelek, hogy ne adj kulcsot az édesanyádnak – mondta Anna csendesen. – Ez az én lakásom. Két évvel azelőtt vettem, hogy megismertelek. Itt az én holmim van, az én irataim, és ez az én nyugalmam helye.
– Na, kezdődik a nóta! – csattant fel Erzsébet asszony, miközben feltépte a gardrób ajtaját. – A te lakásod! És az én fiam akkor milyen jogon él itt? Mint valami megtűrt lakó? Azt már nem, drágám. Amíg a fiam ide van bejelentve, én akkor jövök, amikor jónak látom. Akár hajnali háromkor is. Világos? Most szépen körülnézek, mert azt beszélik, az ilyen „alkalmazottaknál” gyakran akadnak kis rejtegetett dolgok a dobozkákban.
Azzal minden gátlás nélkül a földre borított egy gondosan összehajtogatott, kivasalt ruhakupacot.
Anna lassan felállt az ágyról. A bosszúság már eltűnt belőle. Helyette bekapcsolt benne a szakmai ösztön, az a hideg, pontos izgalom, amelyet jól ismert. Az érintett személy aktív cselekménybe kezdett; ideje volt rögzíteni a helyzetet.
– Erzsébet asszony, most nagyon súlyos hibát követ el – Anna tett egy lépést az éjjeliszekrény felé, ahol a telefonja feküdt. – Három percet kap, hogy felszedje, amit ledobott, és elhagyja a lakást.
– Különben mi lesz? – fordult felé az anyósa, és a szeme izgatottan megvillant. – Rendőrt hívsz? Péter majd megmondja, hogy vendég vagyok. De hogy mit találok a széfben, azt még meglátjuk. Láttam ám, hogy tegnap betettél oda valami borítékot.
Anna egy pillanatra megdermedt. A széfben valóban volt egy boríték. Csakhogy nem pénz lapult benne, hanem egy gondosan előkészített csapda.