már egy héttel korábban előkészített, amikor feltűnt neki, hogy távollétében valaki rendszeresen turkál a holmijai között.
– A széfhez a helyében nem nyúlnék – szólalt meg halkan, de olyan élesen, hogy a hangja szinte elvágta a levegőt. Erzsébet ugyanis már a falmélyedésben álló fémdoboz felé nyújtotta a kezét. – Péter, állítsd meg. Ez már minimum a magántitok megsértésének határát súrolja. A Btk. szerint is.
Péter azonban nem mozdult. Hallgatott, és a tekintetéből Anna pontosan kiolvasta, mire vár. Az anyjának hitt, nem a feleségének. Abban reménykedett, hogy Erzsébet valóban talál valami bizonyítékot a hűtlenségre, mert akkor végre megszabadulhat attól a kínos érzéstől, hogy Annának tartozik hálával a fedélért a feje fölött.
– Hallottad ezt, Péter? – kapta a mellkasához a kezét Erzsébet, mintha mélyen megbántották volna, miközben a másik kezével még mindig görcsösen markolta a paplanhuzat szélét. – Törvényekkel fenyeget engem! A saját fiam otthonában már bűnöző vagyok? Nézd meg, édes fiam, kit engedtél be az életedbe! Még a végén ránk uszítja azokat a… régi ismerőseit.
Péter végre ellökte magát az ajtófélfától. A máskor nyugodt, kissé kényelmes arca most foltokban kivörösödött.
– Anna, muszáj ezt így? – kérdezte szemrehányóan. – Anya csak aggódik értünk. Mostanában olyan titkolózó lettél, sokáig maradsz el otthonról. Ő csak jót akar. Megnézi, hogy rend van-e, hogy ne legyenek titkok a családban.
– Rend az, amikor idegenek nem túrnak a fehérneműim között, Péter – felelte Anna, majd az ablakhoz lépett, és résnyire kinyitotta. A hűvös őszi levegő beáramlott a szobába, valamennyire feloldva Erzsébet émelyítő parfümjének nehéz szagát. – Erzsébet, három percet adtam. Az idő letelt.
Az anyósa csak gúnyosan felhorkant. Mintha Anna ott sem lett volna, leült a bevetetlen ágy szélére, és kényelmesen elhelyezkedett.
– Én innen ugyan el nem megyek. Péter, hozz nekem egy teát. A sok idegességtől biztos leesett a vércukrom. A kulcsokat pedig megtartom. Ki tudja, mi történik veled, amíg ez a nagy törvénytudó asszony a maga ügyei után rohangál. Anya vagyok, jogom van szemmel tartani a dolgokat.
Péter engedelmesen elindult a konyha felé. Anna utána nézett, és hideg pontossággal jegyezte meg magában az apró részletet: a férje még csak vissza sem fordult.
Ekkor felemelte a telefonját, és gyorsan bepötyögött egy üzenetet. Nem a rendőrségnek írt. Egykori kollégájának küldte, aki most egy nagy bank biztonsági részlegét vezette. „A célszemély a lakásban van. Megkezdte a speciális eszközök felnyitását. Várom a tranzakciók visszaigazolását.”
– Kinek írogatsz ilyen serényen? A szeretődnek? – hunyorgott rá Erzsébet. – Péter majd nagyon fog örülni, ha megnézem a telefonodat is.
– Nézze csak meg – dobta Anna a mobilt az ágyra. – De előbb igya meg a teáját, aztán távozzon. Ma fontos üzleti ügyem van, fel kell készülnöm rá.
– Miféle üzleti ügy? – kapta fel azonnal a fejét Erzsébet. A kapzsiság mindig gyorsabban győzött benne, mint a magára erőltetett szentfazék szerep.
– Eladom ezt a lakást – mondta Anna olyan hétköznapi hangon, mintha csak a vacsoráról beszélne, közben pedig figyelte az asszony arcát. – Találtam egy sokkal jobb házat az agglomerációban, telekkel. Ezt jövő héten meghirdetem. Péternek már szóltam.
Az egész nem volt más, mint tudatos félrevezetés, próbadarab, amelynek csak az volt a célja, hogy előcsalja Erzsébet valódi reakcióját. Az anyósa szinte fuldokolni kezdett a felháborodástól, és kis híján elejtette a csészét, amelyet közben Péter hozott be neki.
– Hogyhogy eladod?! És Péterrel mi lesz? Ide van bejelentve! Nincs jogod az utcára tenni a saját férjedet! – rikácsolta Erzsébet.
– Nem tulajdonos – vont vállat Anna. – Ha gond adódik, bírósági úton kijelentetem mint volt családtagot. Péter, ugye te sem ellenzed, hogy nagyobb helyre költözzünk?
A férfi bizonytalanul toporgott, hol az anyjára, hol a feleségére pillantva. Láthatóan semmit sem tudott ezekről a „tervekről”, de Anna mostani állapotában nem mert nyíltan szembeszállni vele.
– Anna, talán nem kellene ennyire hirtelen… – motyogta.
– De, Péter, pontosan erre van szükség. Túlságosan megszaporodtak nálunk a „vendégek”.
Egy órával később Erzsébet végül mégis elhagyta a lakást. Dühösen csapta magához a táskáját, a száját összeszorította, és úgy vonult ki, mintha őt érte volna a legsúlyosabb sérelem. Anna azonban ettől egyáltalán nem nyugodott meg.