Eszter kezében a kanál nekikoccant a tányér peremének. A hang rövid volt, száraz és váratlanul éles; utána olyan csönd telepedett a konyhára, mintha még a tűzhelyen felejtett vízforraló is óvatosabban sziszegne.
Az asztal körül azok ültek, akik ebben a családban régóta megszokták, hogy mások helyett is beszéljenek. Az anyósa, Mária Pavlovna az asztalfőn foglalt helyet, olyan magabiztosan, mintha nem vendégségbe érkezett volna, hanem a saját otthonában ülne. Mellette a férje húga, Anna telepedett le Péterrel, a férjével. Gábor, Eszter férje, a felesége mellett ült, de a tekintetét valahová a mosogató felé szegezte, mintha mindaz, amiről szó esik, rá egyáltalán nem tartozna. Az ablakpárkányon egy csokor zöldfűszer hevert, a mosogató mellett teásbögrék száradtak, az asztal közepén pedig ott állt egy nagy salátástál, amely felé már jó ideje senki sem nyúlt.
Addig a pillanatig minden majdnem hétköznapinak tűnt. Mária Pavlovna a megszokott hangján beszélt, azon a nyugodt, ellentmondást nem tűrő módon, ahogyan mindig kiadta az utasításait: nem kiabált, nem kapkodott, csak olyan arccal közölte a dolgokat, mintha a döntések már régen megszülettek volna, a többieknek pedig csupán annyi lenne a dolguk, hogy engedelmesen bólogassanak. Elvileg a hétvégéről beszélgettek. Pontosabban Mária Pavlovna beszélt róla, a többiek pedig időnként ráerősítettek.
Először még csak arról volt szó, hogy szombaton az egész rokonság kimegy vidékre. Aztán kiderült, hogy nem egyszerű kirándulásról van szó, hanem arról a házról, amelyet Eszter a nagynénje halála után örökölt. A beszélgetés szinte észrevétlenül fordult át abba, hogy azt a házat állítólag sürgősen „rendbe kell szedni”, „lakhatóvá kell tenni”, és „értelmesen ki kell használni”. A nagy szavak mögött azonban nagyon is egyszerű szándék húzódott meg: Anna, Gábor húga, belefáradt abba, hogy két gyerekkel albérletben éljen, ezért a nyarat ott akarta tölteni. Vagy talán nemcsak a nyarat. Majd ahogy alakul.
Eszter nem azért hallgatott, mert nem lett volna mondanivalója. Túl jól ismerte ezt a családi módszert. Előbb általánosságokban kezdenek beszélni valamiről, aztán úgy tesznek, mintha az ügy már el lenne döntve, végül pedig mindenki előtt úgy állítják be, mintha ő maga is beleegyezett volna. Némán hallgatta, ahogy Mária Pavlovna felosztja a feladatokat: ki viszi majd a dobozokat, ki takarít, ki hoz élelmet, ki nézi meg a kályhát, ki dobálja ki a régi lomokat. Amikor az anyósa kimondta azt, hogy „régi lom”, különös nyomatékot adott neki, Eszter pedig azonnal megértette, mire gondol. Júlia néni holmijaira, amelyeket ő még nem volt képes átválogatni.
— Anna a gyerekekkel a hátsó szobában fog lakni — jelentette ki Mária Pavlovna, miközben letört egy darab kenyeret, és senkire sem nézett rá. — Péter hétvégenként kimegy majd, segít a ház körül. Gábor lehozza a padlásról, ami fölösleges. Eszter meg mindent kimos, kitakarít, rendet rak, előkészíti az ágyneműt, amit kell. Kezdetnek ez elég lesz.
Eszter felemelte a tekintetét.
— Bocsánat, de miért kellene Annának odaköltöznie?
Nem támadóan kérdezte. Nem emelte fel a hangját, nem volt benne gúny, sem kihívás. Úgy kérdezett, ahogy az az ember kérdez, akinek az imént, a jelenlétében rendelkeztek a saját házáról.
Mária Pavlovna homloka rögtön összerándult, mintha a menye valami ostobaságot mondott volna.
— Szerinted hová menjen? Két gyerekkel vándoroljon tovább idegen albérletek között? Az a ház úgyis üresen áll.
Eszter a férjére nézett. Gábor lehajtott fejjel ült, és az ujjával egy morzsát görgetett az asztallapon. Tökéletesen hallotta a felesége kérdését is, az anyja válaszát is, mégis úgy viselkedett, mintha hirtelen a konyhabútor részévé vált volna.
— A ház nem áll üresen — mondta Eszter. — Én kijárok oda. És Júlia néni holmijai sem véletlenül vannak még ott.
— Jaj, ne kezdd már — legyintett Anna, és látványosan az ég felé forgatta a szemét. — Mintha valami múzeum lenne. Régi étkészletek, takarók, az a láda… Ugyan kinek kell mindez?
Eszter lassan felé fordult.
— Nekem.
Anna megrántotta a vállát, aztán Mária Pavlovnára pillantott, mintha tőle várna támogatást. Az anyósa természetesen nem is hagyta cserben.
— Már megint mindent magadra veszel — mondta Mária Pavlovna kimért hangon. — Egyáltalán nem erről van szó. Embereken kell segíteni. Van egy ház. Akkor legyen is valami haszna. Mi ezen olyan érthetetlen?
— Az, hogy úgy beszélnek az én házamról, mintha már nem is az enyém lenne — felelte Eszter.
Gábor megköszörülte a torkát, de ennyiben maradt. Egyetlen szót sem szólt. Nem próbálta leállítani az anyját. Még a tőle megszokott, gyenge „beszéljük meg nyugodtan” sem hangzott el.
Eszter pontosan emlékezett, hogyan indult az egész. Mária Pavlovna először csak „érdeklődött”, mikor megy ki Eszter legközelebb a falusi házba. Aztán megkérdezte, mekkora az udvar. Később azt firtatta, fűthető-e a veranda. Majd mintegy mellékesen megjegyezte, hogy Annának a két gyerekkel nagyon nehéz lesz a nyár a városban. Ezután Gábor is óvatosabban kezdte kerülgetni a témát. Puha szavakkal, kerülőutakon, de mindig ugyanoda lyukadt ki.
— Ugyan mi baj lenne abból, ha ott laknának pár hónapig?
— Neked ez igazán nem fájna.
— A ház amúgy is csak áll.
— Annának most tényleg nehéz.
Eszter minden alkalommal ugyanazt válaszolta: az ő beleegyezése nélkül senki sem költözik oda. És különben sem szándékozik Júlia néni házát a férje családjának átmeneti szállásává alakítani. Gábor ilyenkor bólogatott, helyeselt, bizonygatta, hogy érti ő, persze hogy érti. Most pedig mellette ült, és hallgatott, miközben az anyja idegen szobák fölött rendelkezett.
— Nem egyezem bele — mondta Eszter újra, ezúttal már határozottabban.
Mária Pavlovna letette a kenyeret, lassan megtörölte az ujjait a szalvétával, és csak ezután emelte fel a fejét. A tekintete súlyos volt és mozdulatlan.
— Téged senki sem kérdez arról, beleegyezel-e vagy sem. Mi most emberségesen próbálunk megoldani egy helyzetet.
— Nem — rázta meg a fejét Eszter. — Önök helyettem döntenek.
Gábor megmozdult, mintha végre közbe akarna szólni, de nem volt hozzá bátorsága. Eszter a szeme sarkából látta, ahogy összeszorítja a száját, aztán felemeli a bögréjét, iszik belőle egy kortyot, majd visszateszi az asztalra. Ennyi volt. Ebben merült ki az ő részvétele.
Eszter még egyszer megpróbálta nyugodtan elmagyarázni, mintha felnőtt emberek ülnének vele szemben, akik talán valóban nem fogják fel, miről van szó.
— Nem engedem, hogy Anna a gyerekekkel beköltözzön abba a házba. Júlia néni dolgaihoz sem nyúl senki addig, amíg én magam át nem nézem őket. Ha ideiglenes megoldásra van szükségük, keressenek másikat. Az ilyen kérdéseket nem lehet nélkülem eldönteni.
Mária Pavlovna hirtelen felszegte az állát.
— Nézzétek csak. Már feltételeket szab. Vagyis mi rohangáljunk, mi keressünk, mi törjük a fejünket, miközben neki ott áll egy háza bezárva.
— Azért van bezárva, mert az az én házam.
— Tudd, hol a helyed, és ne vágj az idősebbek szavába — vetette oda az anyósa az asztal túlsó oldaláról.
Ezután némult el a konyha igazán.
Anna a tányérját bámulta. Péter abbahagyta a rágást. Gábor elsápadt, és végre az anyja felé fordult, de már késő volt. A mondat elhangzott. Nem veszekedés hevében, nem hirtelen felindulásból, hanem egyenletes hangon, mindenki előtt, mintha végleges ítélet és természetes rend lenne.
Eszter néhány másodpercig maga elé meredt. Nem az anyósára nézett, nem a férjére, nem Annára. A salátástálat látta, a fényben megvillanó kanalat, a saját kezét, amely az asztalon pihent, és amely hirtelen különös nyugalommal töltötte el. Nem kapta fel a bögréjét, nem ugrott talpra, nem kezdett kiabálni. Csak kihúzta magát, és lassan Mária Pavlovnára emelte a tekintetét.
Az anyósa, úgy tűnt, már lezártnak tekinti az ügyet, mert úgy folytatta, mintha semmi sem történt volna:
— Akkor szombaton korábban indulunk. Anna már holnap összepakolja a gyerekek holmiját. Eszter, vigyél tiszta ágyneműt, mert ott biztos minden régóta áll. És még…
— Nem — mondta Eszter.
A szó halkan hangzott el.