Mégis olyan élesen és tisztán csapódott le a konyha csendjében, hogy Mária Pavlovna félbehagyta a mondatot.
— Mit jelent az, hogy nem? — kérdezte lassan.
— Azt, hogy sehová sem indultok. Én nem viszek semmilyen ágyneműt, semmilyen holmit. Az én házamba nem költözik be senki.
Anna felkapta a fejét.
— Most mégis mit képzelsz magadról? Két hónapra sajnálsz beengedni minket?
Eszter felé fordult.
— Nem sajnálom. Egyszerűen nem akarom. A kettő nem ugyanaz.
— Eszter, ugyan már, miért kell ezt így felfújni? — szólalt meg végre Gábor is. Halk volt a hangja, majdnem békítő, csakhogy Eszter túl régóta várt tőle valami egészen mást. — Anya csak jót akart.
— Kinek? — kérdezte Eszter.
Gábor lesütötte a szemét.
— Annának. Hiszen ott vannak a gyerekek.
— És nekem ki akart jót? Amikor nélkülem döntöttetek mindenről?
Mária Pavlovna gúnyosan elhúzta a száját.
— Döntöttünk, hallod-e. Ne tulajdoníts magadnak ekkora jelentőséget. Te még nem olyan rég tartozol ehhez a családhoz. Én viszont mindenkit ismerek itt, és pontosan tudom, kinek mi lenne a legkényelmesebb.
Eszter nem felelt azonnal. Hosszasan nézett az anyósára, olyan figyelemmel, mintha most látná először igazán. Nem azt a határozott asszonyt, aki szereti a rendet. Nem az anyát, aki „csak aggódik a sajátjaiért”. Hanem egy embert, aki teljes őszinteséggel természetesnek tartja, hogy másokat félretoljon, majd mindezt gondoskodásnak nevezze.
— Pontosan erről beszélek — mondta Eszter. — Maga mindig Gábor családjáról beszél. A saját gyerekeiről. A saját döntéseiről. De az én házam hogy került ebbe bele? Csak mert kényelmesebb lenne más tulajdonával rendelkezni? Ez nem fog menni.
— Ki vagy te, hogy így beszélj velem? — Mária Pavlovna hangja mélyebb lett, keményebb. — Amíg az én fiammal élsz…
— A saját lakásomban élek — vágott közbe Eszter.
Ez is nyugodtan hangzott. Nem szemrehányásként. Tényként.
Anna szemöldöke megrándult. Péter ökölbe szorított kézfeje mögé köhintett, és arrébb tolta maga elől a tányért. Még Gábor is úgy tűnt, egy pillanatra elfelejti, hogy éppen el akarta simítani a dolgot.
A lakás valóban Eszteré volt. Az egyszobás otthont még az esküvő előtt vette meg; évekig gyűjtögetett rá, sokáig kereste a megfelelő környéket, aztán felújította, kiválasztotta a gépeket, berendezte, belakta. Az esküvő után Gábor költözött hozzá. Eszter soha nem dörgölte ezt az orra alá, nem húzott határt a hétköznapokban a „te” és az „enyém” közé, nem szabott feltételeket. De attól még pontosan tudta, kié az otthon, amelyben élnek. Mária Pavlovna viszont szinte az első hónaptól úgy viselkedett, mintha a fia szerencsésen elhelyezkedett volna, és ezzel együtt az egész rokonság szabad bejárást kapott volna.
Eleinte az anyósa csak telefon nélkül toppant be „egy órácskára”. Aztán már Annát is hozta a gyerekekkel. A gyerekek végigrohantak a szobán, szekrényeket nyitogattak, mindenhez hozzányúltak. Eszter tűrte. Később Mária Pavlovna elkezdett náluk hagyni ezt-azt „a következő alkalomig”. A szatyrok után megjelent egy tartalék pléd, aztán egy befőttesüvegekkel teli doboz, majd Anna fiának gyerekrollere. Amikor Eszter megkérte őket, hogy vigyék el a mások holmijait, Gábor megsértődött:
— Anya nem az utcáról hozta ide. Elfér itt egy kicsit.
Az a bizonyos „kicsi” hónapokra nyúlt. Utána Mária Pavlovna már arról beszélgetett, milyen jó lenne Annának odaadni „legalább a bútorok egy részét” a vidéki házból. Mostanra pedig odáig jutottak, hogy már a szobákat is kiosztotta.
— Tehát — folytatta Eszter, és egyszerre nézett végig mindannyiukon — az olyan döntések, amelyekből engem kihagynak, semmit sem érnek. Sem arról a házról, sem erről a lakásról. Sem a kulcsaimról. Sem a holmijaimról.
Mária Pavlovna hangosan szívta be a levegőt.
— Mire célzol ezzel?
— Semmire sem célzok. Kimondom. Túl messzire mentek.
Gábor fészkelődni kezdett a széken.
— Eszter, ne használjunk ilyen nagy szavakat…
Eszter felé fordult. A férje arcán nem volt harag. Csak az a jól ismert kérés látszott rajta: bírd ki még egy kicsit, engedj még egyszer, ne vidd napvilágra ezt az egészet. Gábor mindig ezt csinálta. Amikor az anyja parancsolgatott, hallgatott. Amikor a húga kért valamit, Esztert győzködte. Amikor botrány lett, arra kérte, ne rontsa tovább a helyzetet. És minden alkalommal ugyanoda jutottak: neki kellett hátralépnie.
— Te nem akarsz mondani valamit? — kérdezte Eszter.
Gábor pislogott.
— Ezt hogy érted?
— Pont úgy, ahogy mondom. Hallottad, hogy az anyád az előbb közölte velem, tudnom kellene, hol a helyem. Itt ülsz az én konyhámban, az én lakásomban, az én asztalomnál, és úgy teszel, mintha nem történt volna semmi különös. Nem akarsz erre reagálni?
Anna megmozdult, mintha közbe akarna vágni, de Péter megérintette a könyökét. Láthatóan már felfogta, hogy a beszélgetés egészen más irányba fordult, mint amerre Mária Pavlovna terelte volna.
Gábor végighúzta a tenyerét az állán.
— Anya csak elragadtatta magát.
— Nem — Eszter lassan megrázta a fejét. — Pontosan azt mondta, amit gondol. Te pedig most megpróbálod úgy beállítani, mintha ez az én problémám lenne, csak hogy megint ne kelljen semmit eldöntened.
Mária Pavlovna tenyere csattant az asztalon.
— Meddig kell még ezt hallgatni? Gábor, férfi vagy te egyáltalán? Mondd már meg a feleségednek, hogy ne rendezzen jelenetet egy semmiségből!
Eszter elmosolyodott. Nem vidáman. Inkább kimerülten.
— Semmiségből? A szemem láttára osztották be a házamat. Mindenki előtt helyre akartak tenni. És most ez semmiség?
— Mégis mi olyan borzasztó ebben? — csattant fel Anna. — Én nem vagyok idegen! Gábor húga vagyok!
— Pontosan — bólintott Eszter. — Gábor húga. Nem az enyém. Az én házamba pedig csak akkor költözöl be, ha én is akarom. Én pedig nem akarom.
Anna kinyitotta a száját, de elsőre nem talált szavakat.
Mária Pavlovna már nem ugyanazzal a fölényes magabiztossággal nézett a menyére, mint az imént. Igaz, a hangja még tartotta magát, a háta egyenes volt, az álla magasra emelve. De ez az asszony mindig megérezte, amikor kicsúszik alóla a talaj. Most pedig gyorsan csúszott, és mindenki számára feltűnően. Mert a konyhában végre világossá vált: Eszter nem mentegetőzik, nem kér engedélyt, nem vitatkozik szavakon. Egyszerűen bezárja azt az ajtót, amelyet mások kérdezés nélkül akartak kitárni.
— Akkor most figyeljenek — mondta Eszter. — Ma megisszák a teát, aztán hazamennek. A házamról több szó nem esik. A kulcscsomó nincs itt, és nincs Gábornál sem. Oda senki nem utazik le. És még valami. Anna holmijait, a gyerekek cuccait és mindazt, amit az önök családja apránként idehordott, még ma elviszik innen.
— Miféle holmikat? — kérdezett vissza élesen Mária Pavlovna, de a hangja már megbicsaklott.
— A rollert az előszobában. A dobozt a felső tárolóban. A szatyrokat a szekrényben. Az összecsukható matracot az erkélyen. A befőtteket a konyha alsó fiókjában. Folytassam?
Péter halkan füttyentett egyet, aztán azonnal úgy tett, mintha köhögött volna.
Anna arca kivörösödött.
— Te ezeket számoltad?
— Nem — felelte Eszter. — Csak a saját lakásomban élek, és látom, mi jelenik meg benne.
Gábor teljes testével felé fordult.
— Te most komolyan ki akarsz minket tenni?
— Nem. Komolyan azokat teszem ki, akik úgy gondolták, nélkülem is gazdálkodhatnak itt.
— Ő az anyám.
— Ez pedig az én lakásom.
Mária Pavlovna ökölbe gyűrte a szalvétát.
— Tudtam én, hogy ebből nem lesz semmi jó. Már az elején tudtam. Túl szabályos vagy te. Nálad mindennek katonás rendben kell állnia. Mindig csak a saját akaratod. Se melegség, se tisztelet.
Eszter felállt. Nem hirtelen pattant fel, egyszerűen csak felemelkedett a székről, és hátratolta maga mögött.
— A tisztelet ott kezdődik, hogy az emberrel beszélnek, nem pedig rendelkeznek az élete felett.