A melegség pedig ott ér véget, ahol valaki azt várja tőlem, hogy kussoljak, és tudjam, hol a helyem.
Eszter odalépett a mosogatóhoz, lekapcsolta a vízforralót, amely megint zúgni kezdett, majd visszament az asztalhoz, és egyenesen a férjére nézett.
— Gábor, most dönthetsz. Vagy szépen, nyugodtan közlöd az anyáddal és a húgoddal, hogy összeszedik a holmijukat, és elmennek innen, vagy én hívom a rendőrséget, és elmondom nekik, hogy idegen tárgyakat nem hajlandók kivinni a lakásomból, miközben engem próbálnak sarokba szorítani. Válassz.
— Te teljesen megőrültél? — pattant fel Gábor. — Ilyesmi miatt rendőrt hívnál?
— Igen, ilyesmi miatt is — felelte Eszter. — Mert szép szóval már régóta nem értetek.
Anna is felállt a helyéről.
— Jó, hát elvisszük, amit kell, nem muszáj itt előadnod a mindenható háziasszonyt!
— Valóban nem muszáj — bólintott Eszter. — Ettől még én vagyok itt az, aki dönt. Ennyi bőven elég.
Pár pillanatig senki sem mozdult. Aztán Péter volt az első, aki felvette a tányérját, és odavitte a mosogatóhoz.
— Ne csináljunk már cirkuszt — mondta halkan. — Pakoljunk össze, aztán menjünk.
Mária Pavlovna úgy fordult felé, mintha a férfi mindenki előtt hátba szúrta volna.
— Már te is ellenem vagy?
— Mit lehet erre mondani? — tárta szét a kezét Péter. — Ez az ő otthona. A lakás is az övé. Azt mondta, nem. Ennyi.
Mária Pavlovnát talán ez érte a legfájdalmasabban az egész este alatt. Nem Eszter szavai, hanem az, hogy egy kívülálló hamarabb kimondta a nyilvánvalót, mint a saját fia.
Gábor a konyha közepén állt, nehézkesen vette a levegőt, mintha hirtelen egy olyan harcba rángatták volna bele, amely elől egész életében kitért. Tekintete ide-oda járt az anyja, a felesége és a húga között, és Eszter ekkor tisztán látta: Gábor most is arra vár, hogy valaki helyette hozza meg a döntést. Ahogyan mindig.
Csakhogy ezúttal senki nem akart helyette dönteni.
Anna kiment az előszobába a rollerért. Péter felnyúlt a felső tárolóhoz. Mária Pavlovna lassan emelkedett fel a székről, ujjaival az asztal szélébe kapaszkodva, majd hosszasan, szúrós tekintettel mérte végig a menyét.
— Jegyezd meg, Eszter — mondta végül —, az ilyen természetű nő a végén egyedül marad.
— Inkább legyek egyedül, mint mindenki számára kényelmes — válaszolta Eszter.
Mária Pavlovna arca megrándult. Látszott rajta, hogy arra számított, a menye legalább most magyarázkodni kezd, enyhít a hangján, félrenéz, vagy visszavonul. De Eszter mozdulatlanul állt, egyenes háttal, és éppen ez bizonyult a legelviselhetetlenebbnek.
Az összepakolás nagyjából húsz percig tartott. A befőttesüvegek a konyhából kerültek elő. Az erkélyről lehozták a matracot. Az előszobai szekrényből két zacskó gyerekholmi került ki. A kamrából Péter még egy dobozt is előszedett, amelyről Eszter már majdnem meg is feledkezett, olyan régen tuszkolták be oda. Mindezt többnyire némán cipelték ki. Csak Anna súgott oda néhányszor ingerülten valamit a férjének. Gábor közben úgy járt-kelt a lakásban, mint aki egyszerre rádöbbent, hogy az addig megszokott rend összeomlott, és legalább a látszatát szeretné fenntartani annak, hogy még kézben tart bármit is.
Amikor Mária Pavlovna már az előszobában húzta a cipőjét, élesen visszakérdezett:
— És most mi lesz? Azt hiszed, Gábor ezt csak úgy lenyeli?
Eszter a kezébe nyomta a maradék üvegekkel teli szatyrot.
— Ezt már döntse el Gábor. Felnőtt ember.
Az anyósa gúnyosan felhorkant, majd kirántotta a zacskót Eszter kezéből.
— Gyere, Anna.
Az ajtó súlyos, tompa hanggal csukódott be mögöttük. Nem csapódás volt ez, inkább valaminek a végső lezárása. Eszter elfordította a kulcsot a zárban, egy másodpercig még ott maradt az előszobában, aztán lassan kifújta a levegőt. Nem gyengeségből. Inkább úgy, mint az ember, aki túl sokáig cipelt mások terheiből valamit a vállán, és végre letette.
Gábor a konyhában maradt. Amikor Eszter visszatért, a férfi az asztal mellett állt, tenyereivel a lapra támaszkodva.
— Mindent tönkretettél — mondta, de nem nézett rá.
Eszter a vállával nekidőlt az ajtófélfának.
— Nem. Én csak megálljt parancsoltam neki.
— Nem lehetett volna valahogy finomabban?
— Mondj egyetlen alkalmat, amikor a finomság működött.
Gábor hallgatott.
Eszter az asztalhoz lépett, és elkezdte összeszedni az edényeket. A kanalakat gondosan a mosogatóba tette, a tányérokat egymás mellé rakta. A mozdulatai nyugodtak voltak, pontosak. Gábor értetlenül figyelte, mintha azt hitte volna, egy ilyen jelenet után Eszternek sírnia kellene, kiabálnia, vagy legalább reszketnie. De Eszter egyszerűen tette, amit tenni kellett.
— Felfogod, hogy anya ezek után nem fog idejönni? — kérdezte Gábor.
— Felfogom.
— És Annával is vége. Egy teljesen felesleges botrány miatt.
— Felesleges botrányból senki nem hord apránként cuccokat más lakásába. És senki nem kezd el vacsora közben rendelkezni egy olyan otthonról, ami nem az övé.
Gábor leült, és végighúzta a tenyerét az arcán.
— Neked mindig el kell menned a végsőkig.
— Nem, Gábor. A végsőkig ti mentek el. Én túl sokáig tettem úgy, mintha nem hallanám azt, amit már az elején meg kellett volna állítanom.
Eszter visszatette a vízforralót a helyére, letörölte az asztalt, a maradékot tartalmazó tálat betette a hűtőbe. Csak ezután ült le a férjével szemben. Kettejük között most már nem maradt semmi: sem tányér, sem salátástál, sem bögre. Csak az üres asztallap, akár egy tiszta lap.
— Egyszer kérdezem meg — szólalt meg Eszter. — Szerinted rendben van, hogy az anyád azt mondta nekem, tudjam, hol a helyem?
Gábor sokáig nem felelt. Végül a saját kezére nézett.
— Nincs rendben.
— Szerinted normális, hogy az én lakásom fölött akar rendelkezni?
— Nem.
— Meg akartad állítani?
Erre már nem érkezett válasz.
Ez önmagában is elég volt.
Eszter bólintott, mintha pontosan azt hallotta volna, amit addig is tudott.
— Akkor most jól figyelj. Ma este bemész abba a szobába, és átgondolod, mi a fontosabb neked: velem élni úgy, hogy emberként kezelsz, akinek saját hangja van, vagy egész életedben az a fiú maradni, aki némán áll, amíg az anyja parancsolgat más otthonában. Holnap reggel elmondod, mire jutottál.
— Ez most ultimátum? — kérdezte fáradtan Gábor.
— Nem. Ez határ.
Az éjszaka nehéz volt, de csendes. Nem szóltak át egymásnak a falon keresztül, nem csapkodtak ajtók. Gábor abban a szobában feküdt le, amely korábban dolgozószobaként szolgált. Eszter magára zárta a hálót, de alig aludt valamit. Hanyatt feküdt, a plafont nézte, és nem is a mai vacsorát pörgette újra magában, hanem az oda vezető hónapokat. Minden alkalmat, amikor a békesség kedvéért engedett. Minden mondatot, amikor Gábor arra kérte, „ne élezze ki”. Minden helyzetet, amikor Mária Pavlovna úgy beszélt vele, mintha a menyének előbb ki kellene érdemelnie a jogot arra, hogy megszólaljon.
Hajnal felé Eszter felkelt, kávét főzött, kinyitotta a konyhaablakot, és hosszú idő után először érezte úgy, hogy a lakás csendje nem üresség, hanem rend.
Gábor később jött ki. Gyűrött volt, kialvatlan, az arca szürkének tűnt. Leült az asztalhoz, de a bögréhez hozzá sem nyúlt.
— Beszélek anyámmal — mondta. — Megmondom neki, hogy nem volt igaza. És azt is, hogy a te lakásodba senki nem költözik be.
Eszter nyugodtan figyelte.
— És utána?
Gábor elhallgatott egy időre.
— Utána… nem tudom. Idő kell.
— Nem, Gábor. Időd volt tegnap is. Meg egy hónapja. Meg korábban is.
A férfi összeszorította az ujjait.
— Szóval már eldöntötted?
— Igen.
A szó könnyebben jött ki a száján, mint hitte volna.
— Túlságosan mást értünk normális élet alatt. Neked az a természetes, ha én engedek, csak hogy az anyád elégedett legyen. Nekem ez egészen mást jelent.