Anna a mosogatónál állt, és a csapból hulló vízcseppeket számolta. A csap már harmadik hete eresztett, ő pedig minden este megfogadta, hogy másnap végre szerelőt hív. Aztán mégsem hívott. Mindig akadt valami sürgősebb. Olyasmi, amitől elzsibbadtak az ujjai, és legszívesebben lefeküdt volna a folyosó kövére, ott, ahol éppen állt.
Péter a szobában ült. Anna hallotta, ahogy a telefonján ír valamit. Gyorsan, ügyesen, szinte könnyed jókedvvel. Valaha így pötyögött neki is. Nyolc évvel korábban, amikor épp csak összeköltöztek, és Péter vicces hangüzeneteket küldözgetett neki a munkahelyéről. Most azonban másnak írt. Anna ezt pontosan tudta.
Két hónapja tudta.
Az egész februárban kezdődött, amikor Péter egyszer csak feltűnően jó hangulatban kezdett hazajárni. Nem abban a megszokott, semleges állapotban, amikor az ember egyszerűen nem ingerült, hanem valódi, belülről fakadó derűvel. Dúdolgatott a fürdőszobában. Narancsot vásárolt, pedig korábban mindig fölösleges pénzkidobásnak nevezte. És mindennap borotválkozni kezdett, még hétvégén is.
Anna egyetlen este alatt vett észre mindent, mintha valaki hirtelen hideg fényre váltotta volna a lakás addig meleg világítását. A tűzhelynél állt, ragut kavargatott, Péter pedig elment mellette, a vállával hozzáért, és még csak bocsánatot sem kért. Nem azért, mert durva lett volna. Hanem mert észre sem vette.
Lélekben már nem volt ott. A teste persze a lakásban mozgott: az előszobában levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, tette a szokásos mozdulatokat. De ő maga valahol máshol járt. Egy olyan helyen, ahová Annának nem volt bejárása.
– Kérsz ragut? – kérdezte az asszony.
– Nem, ettem már.
– Hol?
– Bent maradtunk a munkahelyen, rendeltünk pizzát.
Péter nem nézett rá. Bement a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Anna elzárta a tűzhelyet. A ragu két személyre készült. Átkanalazta egy dobozba, betette a hűtőbe, miközben pontosan tudta, hogy másnap ki fogja dobni.
Azon az éjszakán a saját térfelén feküdt az ágyban, és a plafont bámulta. Péter aludt, háttal fordulva neki. Idegen parfüm illata áradt belőle. Nem erősen, nem kihívóan. Finoman. Mintha valaki búcsúzáskor átölelte volna, és az illat nyoma a gallérján maradt volna.
Anna nem hajolt közelebb, hogy megszagolja. Nem nyúlt a telefonjához sem. Csak feküdt mozdulatlanul, és hallgatta a falióra ketyegését, amelyet évekkel azelőtt együtt vettek az Ecseri piacon. Az óra hét percet késett. Három éve nem állította be.
Reggel felhívta az anyját.
Mária Petrovna már az első csörgés után felvette. Mindig így tett, mintha egész nap a telefon mellett ülne, és csak a hívást várná.
– Anya, zavarlak?
– Kompótot főzök. Mondd.
– Azt hiszem, Péternek van valakije.
Csend lett. Anna hallotta, ahogy a fazékban bugyog a víz, és ahogy az anyja arrébb teszi a fedőt. Aztán nyugodt, pánik nélküli hang szólalt meg:
– Csak érzed, vagy tudod?
– Tudom. De bizonyítékom nincs. Egyelőre.
– Neked nincs szükséged bizonyítékra – felelte az anyja. – Nem bíróságon vagy. Otthon vagy.
Anna erősebben szorította a telefont. Az ujjpercei kifehéredtek.
– Anya, fogalmam sincs, mit csináljak.
– Most még semmit. Élj tovább. Figyelj. Amikor eljön az ideje, úgyis tudni fogod.
Mária Petrovna olyan hangon beszélt, mintha csak odaégett palacsintáról lenne szó. Semmi dráma, semmi sóhajtozás. Anna mégis kihallott a nyugalmából valami mást. Az anyja már mindent megértett. Talán még nála is hamarabb.
A kompót tovább bugyogott a háttérben. Anna letette a telefont, és elindult dolgozni.
Könyvelőként dolgozott egy építőipari cégnél. Az iroda a harmadik emeleten volt, az ablakai az udvarra néztek, a folyosóról automata kávé szaga szivárgott be, a fal túloldaláról pedig szüntelenül hallatszott a nyomtató tompa zúgása. A munkája egyszerre volt unalmas és megmentő. A számok nem hazudtak, nem csaltak meg senkit, és nem hordoztak magukon idegen parfümillatot.
Eszter vette észre először, hogy valami nincs rendben. Rövid hajú nő volt, aki idegességében rendszeresen megrágta a tollak kupakját.
– Sápadt vagy. Megint nem aludtál?
– Aludtam.
– Hazudsz. Úgy nézel ki, mint egy bagoly éjszakai műszak után.
Anna halványan elmosolyodott. Eszter azok közé tartozott, akik egyenesen beszélnek, és azt sem veszik sértésnek, ha velük is így tesznek.
– Otthon gondok vannak – mondta Anna, aztán maga is meglepődött, milyen hétköznapian hangzott. Mintha az „otthoni gond” csak egy csöpögő csapot jelentene, nem pedig egy férjet, akiből egy másik nő illata árad.
Eszter hunyorítva nézett rá. A szájában megroppant a tollkupak.
– Péter?
Anna bólintott.
– Hülye – jelentette ki Eszter. – Bár ezt nélkülem is tudod.
Eszter négy éve vált el. A férje a szomszédasszonyhoz ment el. Szó szerint: egy emelettel feljebb költözött. Eszter még fél évig hallgatta a feje fölött a lépteiket, és arra aludt el, mint valami pokolból érkező altatódalra. Aztán eladta a lakását, vett egy garzont a város szélén, és befogadott egy macskát, akit Bélának nevezett el.
– A legfontosabb – hajolt közelebb Eszter, és lehalkította a hangját –, hogy ne csinálj ostobaságot. Ne ordíts, ne sírj előtte, ne rendezz jelenetet. Hadd higgye, hogy semmiről sem tudsz. Te pedig közben gondolkodj a lakáson.
– A lakáson?
– Anna. Drágám. A lakás. Amikor elmennek, abba kapaszkodnak bele először.
Anna megnyitott egy Excel-táblázatot, és a számokra meredt. De nem látta őket. A lakást látta maga előtt. A kétszobás otthont a Kassai utcában, amelyet mindig „a mi lakásunknak” neveztek, noha valójában az anyja vette. Ő fizette ki, és a saját nevére is íratta. Öt évvel korábban, nem sokkal Anna és Péter esküvője után.
Akkor ez furcsának tűnt. Péter meg is sértődött.
– Miért nem a mi nevünkre? Hiszen család vagyunk.
– Mert így döntöttem – válaszolta Mária Petrovna azon a hangon, amely után nem szokott folytatódni a vita.
Péter Annára nézett. Anna csak vállat vont. Az anya már csak ilyen.
Most, az irodában ülve, először futott át rajta a gondolat: az anyja tudta. Már a legelején. Nem Péterről konkrétan. Hanem arról, hogyan szoktak történni ezek a dolgok.
Március csendben telt el. Anna nem kutatott Péter telefonjában. Nem faggatta. Vacsorát főzött, mosott, munkába járt, szombatonként felhívta az anyját. Kívülről nézve az életük teljesen rendesnek látszott.
Belülről azonban olyan volt, mint egy megrepedt akvárium. A víz még bent maradt. De a repedés napról napra hosszabb lett.
Péter egyre gyakrabban maradt el. Előbb heti kétszer, aztán már háromszor. A magyarázatai mind rövidebbek lettek.
– Értekezlet.
– Céges program.
– Beültünk a fiúkkal munka után.
Nem is tűnt úgy, hogy különösebben igyekezne hihető történeteket kitalálni.