Mintha már nem is fárasztaná magát azzal, hogy rendesen hazudjon, és éppen ez volt benne a legkegyetlenebb. Úgy viselkedett, mintha teljesen mindegy volna neki, Anna elhiszi-e, amit mond, vagy sem. Mintha fejben már régen kilépett volna ebből az életből, csak a kabátjai, a könyvei meg a szerszámosládája maradtak még ott véletlenül.
Anna egy idő után a legapróbb változásokat is észrevette. Péter már nem dobta a zoknijait a közös szennyeskosárba. Külön mosott magára. A telefonjára jelszót tett, pedig korábban még a képernyőzárat is fölösleges nyűgnek tartotta.
Egyik este, miután Péter kijött a fürdőszobából, Anna bement utána. A polcon új tusfürdő állt. Felemelte, lecsavarta a kupakját, és megszagolta. Cédrus, meg valami friss, citrusos illat. Péter régebben mosószappannal fürdött, és őszintén nem értette, mi ezzel a baj.
Anna visszatette a flakont a helyére. Csak akkor döbbent rá, hogy a keze egyáltalán nem remeg. Ez a nyugalom jobban meglepte, mint maga a tusfürdő.
Áprilisban Péter kimondta.
Nem vacsora közben. Nem az ágyban, a sötétben. Reggel történt, a konyhában, miközben Anna teát készített. Olyan hétköznapi hangon szólalt meg, mintha csak azt közölné, hogy vidékre küldik egy munkára.
– Anna, beszélnünk kell.
Anna nem fordult meg. Tovább öntötte a forró vizet a bögrébe. A fehérbe, amelynek lepattant a széle. Anyjától kapta, amikor beköltöztek.
– Mondd.
– Elmegyek. Gondolom, sejtetted már.
A víz kifutott a bögre peremén, végigcsorgott az asztalon. Anna letette a vízforralót, fogott egy rongyot, és szárazra törölte a lapot. Csak ezután nézett rá.
Péter az ajtófélfának dőlve állt. Magas volt, száznyolcvannégy centi, széles vállú, és most is úgy fonta össze a karját a mellkasa előtt, ahogy mindig, ha kellemetlen dolgot kellett kimondania. Új ing volt rajta. Világoskék, karcsúsított szabású. Régen legfeljebb pólót húzott magára.
– Kihez? – kérdezte Anna.
Péter pislogott egyet. Látszott rajta, hogy nem ilyen egyenes kérdésre számított.
– Ez most nem lényeges.
– Neked lehet, hogy nem. Nekem az.
– Lillának hívják. Egy helyen dolgozunk.
Lilla. Anna magában megforgatta a nevet, mintha idegen ízt próbálna felismerni. Könnyű név volt, vidám és fiatal. Olyan, mint azok a narancsok, amelyeket Péter február óta kezdett hazahordani.
– Mióta?
– Január óta.
Január óta. Négy hónap. Ezalatt ő pörköltet főzött neki, kimosta az ingeit, mellette feküdt esténként a sötétben, miközben Péter már Lillával volt. Ha nem is testben, akkor gondolatban. Lélekben. Valahogy.
Anna leült a hokedlire. Nem azért, mert elgyengült a lába. Egyszerűen úgy érezte, egy ilyen beszélgetést kényelmetlen állva végighallgatni, és minden jel arra mutatott, hogy nem lesz rövid.
– Mit akarsz pontosan?
– Válást – mondta Péter. – És a lakást is el kellene osztani. Tisztességesen.
Hát ez volt az. Amire Eszter figyelmeztette. Az első dolog, amibe ilyenkor belekapaszkodnak.
– Tisztességesen – ismételte Anna halkan.
– Igen. Öt évig éltünk együtt. Én is tettem bele. Felújítottam, bútorokat vettem, dolgoztam rajta.
Anna hosszabban nézte, mint korábban bármikor. Úgy figyelte, ahogy az ember egy idegent mér végig, akiről most derül ki, hogy egész más, mint akinek hitte. A kis ránc a szemöldöke között, amelyet valaha kedvesnek talált. Az anyajegy a füle mögött. A keze, amellyel meg tudott javítani bármit, a billegő széktől a csöpögő csapig.
– A lakás nem az enyém, Péter.
Péter arca megfeszült.
– Hogy érted ezt?
– Anyám nevén van. Tudod jól.
– Ugyan már. Az csak papíron van így. Itt élünk. Ide tartozunk.
– Te nem vagy ide bejelentve – mondta Anna.
Egészen csendesen mondta, mintha csak az aznapi hőmérsékletet közölné.
Péter ellökte magát az ajtófélfától. A karja leengedett.
– Várj. Hogyhogy nem vagyok bejelentve?
– Az anyádnál vagy bejelentve. Szolnokon. Ezt megbeszéltük, amikor összeházasodtunk. Te döntöttél úgy, hogy nem változtatsz lakcímet.
Péter hallgatott. Anna látta rajta, ahogy fejben lázasan pörgeti végig az iratokat, a régi beszélgetéseket, az aláírásokat. Keresett valamit, amibe belekapaszkodhat.
– De én akkor is ráköltöttem. A felújítás. Ez a konyha például, én raktam össze. Saját kezemmel.
– A konyhát valóban te szerelted össze. Az anyagokat anyám fizette.
Ez volt az igazság. Mária állta a felújítást és a bútorokat is. Péter járt barkácsáruházba, csempét nézett, csavarokat húzott meg, polcokat igazított. De minden számla Anna anyjának nevére szólt. Kivétel nélkül.
– Ez csapda – mondta Péter.
– Nem. Ez csak a valóság.
Péter fel-alá kezdett járni a konyhában. Két lépés az egyik irányba, két lépés vissza. A helyiség kicsi volt, hat és fél négyzetméter, ő pedig szinte teljesen betöltötte.
– Beszélek egy ügyvéddel.
– Beszélj.
Beszélt is. Anna egy héttel később tudta meg, amikor Péter józanul jött haza, de olyan arccal, mint akinek éppen elmagyaráztak valamit, amit már előtte is tudnia kellett volna.
Leült a konyhában. A kabátját sem vette le. A kezét az asztalra tette, és úgy bámulta az ujjait, mintha most látná őket először.
– Az ügyvéd azt mondta, a lakást nem lehet megosztani.
Anna teát töltött neki. Elé tette ugyanazt a fehér bögrét, amelynek le volt pattanva a széle.
– Tudom.
– Te ezt végig tudtad? Már akkor is, amikor anyád mindent a saját nevére íratott?
– Nem. Akkor még azt hittem, örökké együtt maradunk.
Péter felnézett. Valami átfutott a tekintetén, de nem bűnbánat volt. Inkább harag.
– Anyád ezt előre kitervelte.
– Anyám a saját pénzéből vett egy lakást, és a saját nevére íratta. Ez nem terv. Ez józan ész.
– És ha nem megyek el? Ha együtt öregszünk meg? Akkor egész életünkben más lakásában élünk?
– Addig a mi lakásunk lett volna, Péter, amíg mi ketten még „mi” voltunk.
Péter felállt. A tea érintetlen maradt. A bögre fölött gomolygó vékony pára lassan szétfoszlott a levegőben.
– Szombaton elviszem a holmimat.
– Rendben.
Elindult az ajtó felé, aztán megállt.
– Legalább sírhatnál.
Anna nem felelt.
Szombaton Péter két sporttáskával és egy kartondobozzal érkezett. Összeszedte a ruháit, a szerszámait, a laptopját. A könyvespolcnál sokáig álldogált, próbálta eldönteni, melyik kötet az övé.
– A Mester és Margarita az enyém – mondta végül.
– Vidd.
Anna a kanapén ült, és nézte, ahogy Péter darabonként becsomagolja a közös életük maradékait. Minden tárgy után, amit levett egy polcról vagy kihúzott egy szekrényből, valami üres hely maradt. Egy poros négyzet. Egy képkeret fakó nyoma. Apró horpadás a tapétán.
Péter behúzta az utolsó táska cipzárját. Kiegyenesedett, ránézett Annára, mintha mondani akarna valamit. Aztán mégsem mondott semmit.
– A kulcsokat hagyd a kis szekrényen – szólalt meg Anna.
Péter letette őket. A kulcscsomó fémesen koppant a fán: két kulcs, az egyik a kapuhoz, a másik a lakáshoz, egy apró iránytűs kulcstartón.