Gábor édesanyja reggel fél nyolckor telefonált, amikor a fia még az első kávéját sem itta meg. Gábor pólóban és otthoni nadrágban állt az ablak mellett, és azt figyelte, ahogy odalent a házmester a járdaszegély mentén terelgeti a nedves faleveleket a seprűjével. Nem vette fel azonnal. A kijelzőn háromszor is felvillant a „Mama” felirat, mire végül rányomott a fogadásra.
— Gábor, hallottad már? — az anyja hangja olyan volt, mintha legalább egy órája ébren lenne, és azóta csak gyűjtögetné magában a kimondásra váró mondatokat. — Anna házat vett. A tenger mellett. Nem messze Varnától.
Gábor eltartotta a bögrét a szájától.
— Ezt honnan veszed?
— Katalin Prohorova látta a közösségi oldalán. Fényképek, kert, veranda. Azt írta hozzá: „az új otthonunk”. Gábor, mégis miből vehetett házat a tengerparton? Hiszen te semmivel hagytad ott. Én a saját fülemmel hallottam, amikor azt mondtad az ügyvédnek, hogy nincs semmije, minden a te neveden volt.
Gábor letette a bögrét az ablakpárkányra. Az üveg túloldalán a házmester időközben elért a sarokig, aztán megállt rágyújtani, háttal a falnak dőlve. Teljesen hétköznapi kedd reggel volt.
— Anya — szólalt meg Gábor. — Készülődnöm kell a munkába.
— Várj már egy percet. Én csak meg akarom érteni, honnan volt rá pénze. Titkolt előled valamit? Hiszen mindent elosztottatok, bíróság előtt zajlott az egész. Vagy valaki más tartotta el? Ki, Gábor?
— Nem tudom.
— Hogyhogy nem tudod? Tizenegy évig volt a feleséged!
Gábor nem felelt. A kávé közben kihűlt a bögrében; ezt onnan lehetett tudni, hogy már egyáltalán nem szállt fel belőle gőz.
— Anya, tényleg fogalmam sincs. És most nincs időm ezzel foglalkozni.
Az asszony egy pillanatra elhallgatott, majd felsóhajtott azon a különös, ismerős módon, amely nem lezárta a beszélgetést, csupán későbbre halasztotta.
— Rendben. De legalább próbáld meg kideríteni. Ez így nincs rendjén.
Gábor elköszönt, és a telefont a bögréje mellé tette az ablakpárkányra. Egy darabig csak állt ott. Nézte, ahogy a házmester elnyomja a cigarettát, majd újra a seprű után nyúl.
Aztán mégis felemelte a mobilt, és beírta a keresőbe: „Varna tengerparti házak árak”.
Anna még aznap tudomást szerzett a telefonhívásról, méghozzá Júliától, a barátnőjétől, akit Gábor anyja keresett meg. Ez Erzsébet asszony külön műfaja volt: elképesztő gyorsasággal talált el a megfelelő emberekhez, és sosem vesződött túl sok magyarázattal.
Júlia dél körül hívta fel.
— Anna, utánad érdeklődnek. Erzsébet asszony azt firtatta, miből vettél házat.
— Tudom — mondta Anna nyugodtan.
— És?
— Semmi. Hadd kíváncsiskodjon.
Júlia rövid időre elcsendesedett.
— És te hogy vagy? Szép ott?
— Nagyon. Ma reggel köd ült mindenre, alig lehetett látni valamit, csak a tenger hangját hallottam. Kimentem a verandára a kávémmal, és vagy fél órán át csak álltam ott.
— Irigyellek — vallotta be Júlia.
— Gyere el nyáron.
— Elmegyek. De mondd, Anna, nem félsz attól, hogy Gábor elkezd kutakodni? Mi van, ha eszébe jut megtámadni valamit?
Anna a konyhaasztalnál ült. Az asztal új volt, világos, kezeletlen fenyőből készült; ő maga hozta haza az üzletből egy bérelt kisteherautóval. Az ablakon túl egy kert látszott: kicsi, elhanyagolt, három öreg körtefával és egy csipkebokorral, amely tavasszal bizonyára virágba borul majd.
— Nincs mit megtámadnia — felelte. — Minden tiszta.
— De a pénzről akkor is kérdezősködni fognak. Ezt te is tudod.
— Kérdezősködjenek.
Miután Júlia letette, Anna még ott maradt az asztalnál. Töltött magának egy pohár vizet. Aztán kibámult az ablakon a körtefára, amely kopaszon állt, sötét, esőtől nedves ágakkal.
A pénz az övé volt. Egyedül az övé. Ez volt az egyetlen dolog, amiről Gábor tizenegy év alatt sem szerzett tudomást.
Huszonhat éves volt, amikor megismerkedtek. Akkoriban egy kisebb reklámstúdióban dolgozott: prospektusokat tördelt, időnként weboldalakat készített, nem keresett sokat, de különösebben nem is izgatta. Gábor ügyfélként érkezett hozzájuk; arculatot rendelt az első vállalkozásához. A megbeszélés után ott maradt kávézni, később vacsorára hívta Annát. Fél év múlva már együtt laktak, egy évvel később pedig összeházasodtak.
Gábor azok közé az emberek közé tartozott, akik képesek megtölteni a teret maguk körül. Nem hangosan, nem erőszakosan, inkább magától értetődően, ahogyan egy nagy fa is elfoglalja a helyét. Mellette minden más kicsit árnyékba került. Anna akkoriban ezt még nem így fogalmazta volna meg. Egyszerűen csak azt érezte, hogy jó mellette lenni, biztonságos és nyugodt, és ez akkor elegendőnek tűnt.
A reklámstúdiót két évvel az esküvő után hagyta ott. Gábor vetette fel, finoman, minden nyílt kényszer nélkül, abban a modorban, amely éppen azért nem hagyott teret az ellenkezésnek, mert látszólag semmi nyomás nem volt benne. „Minek dolgoznál ott, amikor mindenünk megvan?” És valóban, mindenük megvolt: lakás, autó, nyáron tenger, decemberben hegyek. Anna a háztartással foglalkozott, néha elvállalt kisebb magánmegbízásokat grafikára vagy dizájnra, de már nem komolyan, inkább csak saját kedvére.
Gábor anyja gyakran felbukkant náluk. Erzsébet asszony tevékeny természetű nő volt, és a véleményét soha nem rejtette véka alá. Képes volt előzetes telefon nélkül beállítani, átrendezni valamit a konyhában, majd hosszan elmagyarázni, miért úgy helyes. Anna megtanulta, hogy nem érdemes vitatkozni vele. Ez is külön készség volt: mosolyogni, bólogatni, egyetérteni, aztán amikor Erzsébet távozott, szépen mindent visszatenni úgy, ahogy előtte volt.
A repedés nem egyik napról a másikra jelent meg. Anna később többször próbálta felidézni, pontosan mikor kezdődött, de nem tudta megmondani. Egyszer csak azon kapta magát, hogy ránéz Gáborra, és már nem ismeri fel benne azt az embert, akivel valami igazán fontosról szeretne beszélni. Gábor nem lett rosszabb. Egyszerűen megmaradt annak, aki volt. Anna viszont az évek során valamerre elmozdult, szinte észrevétlenül, mindkettejük számára.
Két évvel a válás előtt, februárban mondta ki először. Gábor komolyan végighallgatta, bólintott, és azt javasolta, menjenek el együtt pszichológushoz. El is mentek, három alkalommal. A pszichológus jó szakember volt, okos, figyelmes, és pontos kérdéseket tett fel. A harmadik ülés után Gábor kijelentette, hogy szerinte minden sokkal jobb lett. Anna akkor arra gondolt, hogy valószínűleg egészen mást ért javulás alatt, mint ő.
Az anyja három nappal később újra telefonált, ezúttal este, amikor Gábor éppen a jelentései fölött ült.
— Kiderítettél már valamit?
— Nem, anya.
— Gábor, beszéltem Péter Gromovval. Azt mondja, ha Anna a házasság alatt vagyont titkolt el, akkor meg lehet támadni az ügyet. Még most is, a bírósági döntés után.
Gábor lecsukta a laptopját.
— Anya, figyelj rám. Nem fogok semmit megtámadni.
— De miért nem? Ez igazságtalan. Ő ott él a tengerparton, te meg itt vagy egyedül ebben a lakásban.
— Ez az én lakásom — mondta Gábor. — És tökéletesen jól érzem magam benne.
— Gábor.
— Anya. Elváltunk. Ez már az ő élete. Nekem nem kell tudnom, honnan van pénze.
Csend lett a vonalban.
— Te még mindig szenvedsz miatta — mondta végül az anyja. — Ezért nem akarsz utánajárni.
Gábor nem válaszolt. Nem azért, mert nem lett volna mit mondania, hanem mert bármilyen válasz újabb vitát nyitott volna.
— Holnap hívlak — közölte, majd bontotta a vonalat.
Újra felnyitotta a laptopot. A jelentés ott világított előtte: számok, táblázatok, minden a helyén. Végigfutott a szemével az oldalon, de semmit nem fogott fel belőle, ezért ismét lecsukta a gépet.
Aztán elővette a telefonját. Megkereste Anna Instagram-oldalát; a profil nem volt lezárva, bárki láthatta. Valóban voltak fent fényképek. Egy ház: kicsi, fehérre meszelt, fa verandával.