Kopár fák álltak a kertben. A tenger fölött köd ült. Az egyik képen egy bögre pihent a veranda korlátján, mögötte pedig elmosódva húzódott a víz szürkéskék sávja.
Felirat nem tartozott hozzá. Csak egy kép volt.
Gábor majdnem egy percig nézte. Aztán eltette a telefont, és ismét felnyitotta a laptopot.
A pénz kilenc évvel korábban került elő — két évvel azután, hogy Anna abbahagyta a munkát a stúdióban.
A nagynénje, Ilona, Debrecenben élt, gyereke nem volt. Az apja húga volt, azok közé a rokonok közé tartozott, akikkel az ember néhány évente összefut egy-egy családi eseményen, aztán a hétköznapokban szinte eszébe sem jutnak. Anna úgy emlékezett rá, mint halk szavú, kissé szórakozott asszonyra, aki egész életében könyvelőként dolgozott egy üzemben, és minden nyáron elutazott egy szanatóriumba Szegedre.
Ilona áprilisban halt meg. Maga után hagyott egy háromszobás lakást Debrecen központjában, egy kisebb telket a városon kívül, és — ez az egész családot váratlanul érte — egy bankbetétet is, amelyet harminc éven át gyűjtögetett. Fővárosi mércével mérve nem volt óriási vagyon, de valódi, kézzelfogható összegnek számított.
Két örökös maradt: Anna apja és maga Anna, akire a nagynénje valamiért külön ráhagyta a lakásban lévő részét. Az apja a telket és a pénz egy részét vette át. Annának a lakás jutott, valamint az, ami a bankszámlán maradt.
A lakást fél évvel később adta el. Nem csinált belőle ügyet, nem sietett, ingatlanközvetítőn keresztül intézett mindent. Az apja tudott róla; Anna csak annyit kért tőle, hogy Gábor családjában senkinek ne említse. Az apja nem kérdezte, miért. Egyszerűen bólintott, és azt mondta: rendben.
A pénzt egy külön bankszámlára tette, amelyet még a házasságuk előtt nyitott a saját nevére. A számla addig is létezett, csak alig volt rajta valami: régi munkákból megmaradt apró összegek. Most viszont megjelent rajta egy komolyabb tartalék.
Anna egyszer sem hazudott Gábornak. Gábor egyszerűen soha nem kérdezett rá a nagynénjére. Ahogy az örökségre sem. Általában sem érdeklődött különösebben Anna családja felől — nem ridegségből, inkább mert megszokta, hogy minden körülötte forog: az ő családja, az ő ügyei, az ő anyja.
A vagyonmegosztási tárgyaláson Gábor ügyvédje rákérdezett az értékekre. Anna pontosan válaszolt: lakás, autó, közösen félretett pénz — minden fel lett sorolva. A házasság előtt nyitott számláról senki nem érdeklődött. Nem is számított közös szerzeménynek.
Márciusban Anna felfogadott egy helybeli embert, Istvánt, egy idősebb, szűkszavú férfit a szomszéd utcából, és együtt rendbe hozták a kertet. Kivágtak egy körtefát, amely már teljesen kiszáradt, megmetszették a többit, és kihordták a régi kacatokat a féltető alól.
István fölösleges beszéd nélkül dolgozott. Legfeljebb annyit kérdezett néha, hová tegye a levágott ágakat. Anna kávét főzött, és neki is kivitt egy bögrével. A férfi átvette, állva megitta, biccentett, aztán visszaadta.
Egyszer, amikor megálltak egy rövid pihenőre, megkérdezte:
— Egyedül lakik itt?
— Egyedül.
— A fővárosból jött?
— Onnan.
István bólintott, mintha ezzel minden magyarázatot nyert volna, majd visszament a körtefákhoz.
Anna a verandán állt, és nézte, hogyan dolgozik. A tenger fölött világos volt az ég, szinte fehér. Márciusban délen gyakran ilyen: a tél már elvonult, de a tavasz még nem döntötte el, megérkezik-e igazán.
Anna harmincnyolc éves volt. Egy olyan házban élt, amelyet a saját pénzéből vett meg, egy városban, ahol alig ismert valakit, és reggelente kávéval a kezében kiállt a verandára, hogy hallgassa a tengert.
Furcsa érzés volt. Olyan váratlanul jó, hogy néha elsőre el sem tudta hinni.
Gábor még napokig gondolt a pénzre. Nem szüntelenül, inkább csak a gondolatai peremén. Gyakorlatias ember volt, ezért értette, hogy többféle magyarázat is létezhet: örökség, valaki más pénze, olyan megtakarítás, amelyről ő nem tudott. Annával soha nem beszéltek igazán sokat a pénzről — pontosabban az ő pénzéről igen, az ő terveiről, az ő projektjeiről. Anna pénzügyeiről szinte soha. Most nem tudta felidézni, hogy valaha komolyan érdeklődött volna irántuk.
Ez kellemetlen felismerés volt. Nem éles, nem fájdalmasan hirtelen, inkább csendes és makacs.
Az anyja a hét végén újra telefonált.
— Részletesebben beszéltem Péterrel — kezdte. — Azt mondja, ki kellene kérni Anna számlakivonatait a házasság idejére. Ha pénzt kapott, és eltitkolta, annak nyoma lesz.
— Anya — mondta Gábor —, ne.
— Mi az, hogy ne? Ezek a te jogaid.
— Mert ez nem az én ügyem.
— Gábor, házat vett. Valahonnan előteremtette azt a pénzt, amit—
— Anya. — Félbeszakította, mielőtt tovább mondhatta volna. — Nem akarok ezzel foglalkozni. Elváltunk. Így volt helyes mindkettőnknek. Ő éli a saját életét, én az enyémet.
— Te most véded őt.
— Nem védem. Csak nem érdekel.
— Nem érdekel — ismételte az anyja olyan hangsúllyal, mintha a két szó már önmagában diagnózis lenne.
— Nem — erősítette meg Gábor. — Anya, szeretlek. De kérlek, ehhez ne térjünk vissza többet.
Az asszony nagyot sóhajtott.
— Jól van. De én továbbra is úgy gondolom, hogy ez nincs rendben.
— Tudom.
A beszélgetés után Gábor még néhány percig mozdulatlanul ült a csendben. Aztán kinyitotta a laptopot, és írt Balázsnak, egy barátjának, akivel már legalább három hónapja nem találkozott. Megkérdezte, ráér-e pénteken. Balázs egy perc múlva válaszolt: „Már régen ideje volt.”
Júlia májusban érkezett, pontosan úgy, ahogy megígérte.
Este ültek ki a verandára, amikor a levegő már kissé lehűlt. Az asztalon egy üveg helyi bor állt, mellette felszeletelt sajt és szőlő. A tengert látni lehetett a háztetők között; naplementekor sötétkéknek, majdnem lilának tűnt.
— Na, milyen itt? — kérdezte Júlia.
— Jó — felelte Anna egyszerűen.
— Nem unalmas egyedül?
— Nem. Egyelőre nem.
— És később?
— Később majd kiderül.
Júlia megforgatta a bort a poharában.
— Azt beszélik, Erzsébet mégis elment valami ügyvédhez. A pénzed miatt.
— Tudom. Egy közös ismerős szólt.
— És?
— És semmi. Menjen, ha akar.
— Nem félsz?
Anna a tenger felé nézett. A víz gyorsan sötétedett, a horizonton már szinte egybeolvadt az éggel.
— Nem. Nincs mitől tartanom. A számla az enyém volt, még a házasság előtt nyitottam, a pénz pedig örökségből származott. Minden tiszta.
— Gábor tud róla? Mármint arról, hogy létezett ez a számla?
— Nem tudom — mondta Anna. — Valószínűleg most már igen. Vagy hamarosan megtudja. — Megvonta a vállát. — Ez semmin nem változtat.
Júlia egy darabig hallgatott.
— Haragszol rá?
Anna elgondolkodott. Nem kapkodva válaszolt, hanem őszintén végigkereste magában.
— Nem. Nem haragszom. Nem tett semmi rosszat. Csak valahogy úgy alakult, hogy tizenegy évig éltünk egymás mellett, és ő nem tudta, hogy van egy nagynéném Debrecenben, aki egész életében pénzt rakosgatott félre. Nem azért, mert eltitkoltam előle. Hanem mert egyszerűen soha nem jutottunk el odáig, hogy erről beszéljünk. — Belekortyolt a borba. — Ez azért valamit elmond a házasságunkról.
— Mit mond el?
— Azt, hogy én sem tudtam, miről beszélhetnék vele.
Júlia ránézett. Aztán halkan megszólalt:
— Viszont most már tudod, hol akarsz élni.
Anna felnevetett. Aznap este először igazán, felszabadultan.
— Igen. Ezt legalább már tudom.
A csipkebokor május végén virágzott ki; Anna ebben sem tévedett. Kiderült, hogy sűrű, erős bokor volt.