Inkább csak az apja azok közé az emberek közé tartozott, akik nem szívesen intéztek semmit telefonon. Debrecenben élt, két éve nyugdíjba ment, a kertjét művelte, és hetente egyszer eljárt horgászni a szomszédjával.
— Hogy vagy ott? — kérdezte.
— Jól, apa. Még mindig meleg van. Itt a tenger.
— Nem unatkozol?
— Nem.
— Dolgozol valamit?
— Egy keveset. Elvállaltam pár távmunkás dizájnmegbízást. Meg rajzolok.
— Rajzolsz? — a hangjából úgy tűnt, ezen meglepődött.
— Járok egy tanfolyamra.
— Helyes — mondta az apja, Anna pedig pontosan tudta, hogy ennél több kérdés nem fog következni. Ez nála már jóváhagyásnak számított: egyszerű, rövid, minden fölösleges szó nélkül.
Anna egy darabig hallgatott, aztán megszólalt:
— Apa… szeretném megköszönni. Azt, hogy akkor nem mondtad el senkinek. Ilona néni lakását.
A vonal túlsó végén csend lett.
— Megkértél rá. Én meg nem beszéltem róla.
— Tudom. De akkor is. Köszönöm.
Az apja csak kis szünet után válaszolt.
— Anna… Ilona örült volna neki. Mindig jókat mondott rólad. Azt mondogatta, hogy rendes lány vagy, meg hogy van eszed. Ezért hagyta rád.
Anna a verandán ült. Márk a lábánál heveredett le, és a szeptember végi nap utolsó melegét gyűjtötte magába.
— Nem is tudtam, hogy így beszélt rólam — mondta halkan.
— Nem találkoztatok gyakran. De ő emlékezett rád. Ennyi az egész.
Még váltottak néhány mondatot a kertről, a horgászatról, meg arról, hogy az idei tél állítólag enyhébbnek ígérkezik. Aztán elköszöntek egymástól.
Anna a telefonhívás után még sokáig nem mozdult. Márk időközben áttelepedett a szomszédos karosszékbe, összegömbölyödött, és lehunyta a szemét.
A tenger azon a délutánon csendes volt, őszi és szelíd, hosszú, egyenletes hullámokkal. Anna nézte, és közben arra a nőre gondolt, akit valójában alig ismert. Arra, hogy valaki leélhet egy egész életet csöndesen, szinte észrevétlenül, mégis tehet egy másik emberért olyasmit, ami annak hosszú időre megmarad az emlékezetében.
Elővette a jegyzetfüzetét, azt, amelyiket a rajztanfolyamhoz vett, és lerajzolta a tengert. Durván, gyors mozdulatokkal, minden különösebb igényesség nélkül. Csak egy horizontvonalat húzott, alá néhány vízre emlékeztető vonást.
András biztosan elégedetlenül csóválta volna a fejét: túlságosan vázlatos. Anna mégis úgy nézte a rajzot, mintha éppen így lenne rendben. Nem kell mindent megmagyarázni. Néha elég csak nézni.
—
A várnai tél egészen másnak bizonyult, mint amilyennek Anna elképzelte.
Arra számított, hogy enyhébb és barátságosabb lesz, mint amilyen az otthoni telek voltak. Ebben nem is tévedett, csakhogy a december magával hozta az esőt: hosszú, egyhangú, makacs esőt, tengeri széllel, amely szürke csíkokat hajtott végig az ablaküvegen, és a kerítés mellett álló csipkebokrot rángatta. Anna napokon át szinte ki sem tette a lábát a házból.
Márk bölcs nyugalommal viszonyult az időjáráshoz. Többnyire a fotelben feküdt, néha odasétált az ajtóhoz, megszaglászta az alsó résen beszökő levegőt, aztán visszament a helyére. Olyan arckifejezéssel, mint aki ellenőrizte a külvilág állapotát, és megállapította, hogy az jelenleg semmiféle érdeklődésre nem tarthat számot.
Az egyik ilyen esős napon Anna elővette a laptopját, és megírta az önéletrajzát. Nem azért, mert hirtelen égető szüksége lett volna munkára. Egyszerűen kíváncsi volt, hogyan festene most mindez leírva. Utoljára tizennégy évvel korábban készített önéletrajzot, amikor felvették abba a bizonyos stúdióba.
Furcsa érzés volt. Mintha egy olyan ember életét próbálná összefoglalni, akit csak felületesen ismer.
Bezárta a dokumentumot mentés nélkül. Aztán újra megnyitotta, és mégis elmentette. Csak úgy. Hátha egyszer szükség lesz rá.
Januárra az esők elvonultak, és néhány tiszta, hideg nap következett, éles, kék égbolttal. Egy reggel Anna kiment a ház elé, és hosszasan állt mozdulatlanul. A tenger ebben a fényben teljesen más arcát mutatta: sötét volt, majdnem fekete, a hullámok tetején fehér tarajokkal. Márk utána somfordált, beleszagolt a levegőbe, majd minden további megfontolás nélkül visszafordult a meleg házba.
Anna elővette a telefonját, és készített egy fényképet. Nem az internetre szánta. Nem akarta megmutatni senkinek. Csak magának akarta megőrizni.
—
Tavasszal, áprilisban Anna életében először lekvárt főzött.
István hozott neki csipkebogyót, még az előző termésből szárítottat. Azt mondta, lehet belőle lekvárt készíteni, de akár teának való főzetet is. Anna végül a lekvár mellett döntött, főleg azért, mert István úgy fogalmazott: „Majd megtanulja.” Ő pedig hirtelen úgy érezte, talán tényleg itt az ideje megtanulni.
A receptet az interneten kereste ki. Hamar kiderült, hogy az egész sokkal hosszabb és fárasztóbb folyamat, mint elsőre gondolta. A bogyókat meg kellett tisztítani, aztán több menetben főzni, figyelni az állagát, a cukrot, a sűrűséget. Márk a konyhában ült mellette, és visszafogott kíváncsisággal szemlélte a műveletet.
A lekvár végül elkészült. Nem lett tökéletes, egy kicsit hígabb maradt a kelleténél, de igazi lekvár volt. Anna az üveget az asztalra állította, és lefényképezte.
A képet elküldte Júliának.
Júlia egy percen belül válaszolt: „Ezt most komolyan?”
„Komolyan” — írta vissza Anna.
„Ez már a második év, ugye?” — érkezett az újabb üzenet.
„Tudom.”
„Te ott maradsz örökre, igaz?”
Anna az asztalon álló lekvárosüvegre nézett. Az ablakon túl ott volt a körtefa, az, amelyiket végül nem vágtak ki. Abban az évben végre virágba borult. Későn, kissé bizonytalanul, mintha maga sem hinné egészen, hogy képes rá, de mégis kivirágzott.
„Nem tudom” — pötyögte be Anna. — „Egyelőre jó itt.”
Júlia egy szívecskét küldött. Anna letette a telefont, és kiment vizet forralni.
Márk felugrott az ablakpárkányra, és a kertet figyelte. Odakint csend volt. Csak a körtefa ringott alig észrevehetően, fehér virágai pedig kitartottak az áprilisi szélben.
Anna leöntötte a teát, várt egy kicsit, aztán kinyitotta a lekvárosüveget. Kanalat vett elő, és megkóstolta.
Savanykás volt. Enyhén fanyar. A maga módján mégis jó.
Elmosolyodott, majd az üveget feltette a polcra.
—
Erzsébet májusban telefonált. Hónapok óta először, és ezúttal már nem ugyanazért.
— Gábor azt mondja, mostanában rajzolgatsz? — kérdezte.
Anna először nem értette, honnan tudhatja. Aztán eszébe jutott, hogy márciusban mégis feltöltött egyetlen vázlatot az Instagramra. A verandát rajzolta le, egészen egyszerűen.
— Egy kicsit — felelte. — Tanfolyamra járok.
— Jól van — mondta Erzsébet szárazon. — Az jó. Az ember keze legyen elfoglalva valamivel.
Anna erre nem mondott semmit.
Erzsébet hallgatott egy darabig, aztán folytatta:
— Azt akartam mondani… hogy talán igazságtalan voltam. Ezzel az egésszel kapcsolatban. A házzal, a pénzzel. Nem tartozott rám.
Látszott, pontosabban hallatszott, hogy ezt nem könnyű kimondania. Anna még a telefonon keresztül is érezte az erőfeszítést. Erzsébet hangja egyenletes maradt, mégis ott feszült mögötte az a belső küzdelem, amelyet valószínűleg hetek óta vívott magával.
— Semmi baj — mondta Anna.
— Semmi baj, vagy tényleg nem haragszol?
— Tényleg nem haragszom.
Rövid csend következett.
— Hát akkor jó — mondta Erzsébet, majd hirtelen másfelé terelte a beszélgetést. — Nálad már meleg van?
— Igen. A tenger is kezd felmelegedni.
— Irigyellek — jegyezte meg Erzsébet váratlanul, szinte emberi lágysággal. — Egyszer jártam Várnában, vagy harminc éve. Szép hely.
— Az — értett egyet Anna. — Nagyon szép.
Még három percig beszélgettek. Semmi különösről: időjárásról, mindennapi apróságokról, olyan dolgokról, amelyeknek nem volt nagy súlyuk, mégis könnyebbé tették a hallgatást. Aztán elköszöntek.
Anna leengedte a telefont az ölébe. Márk mellette ült a verandán, és a kert felé bámult.
— Hát így — mondta Anna a macskának.
Márk nem reagált. A kertben láthatóan akadt valami, ami sokkal jobban érdekelte.
Anna magához vette a füzetét és egy ceruzát. Gyorsan, néhány vonallal lerajzolta a macskát a kert előtt. Aztán odatette mellé a körtefát is. Végül a távoli horizonton megjelölte a tengert, bár onnan, a verandáról valójában nem lehetett látni. De Anna tudta, hogy ott van. A háztetőkön túl, az utcák mögött, a zöld dombok sávján túl.
András valószínűleg azt mondta volna: nem kell magyarázni. Csak nézni kell.
Anna pedig nézte.