Kissé elvadultnak látszott: átbújt a régi léckerítés résein, és Anna végül úgy döntött, nem nyúl hozzá. Maradjon, ahogy van. István, aki később benézett, hogy szemügyre vegye a körtefát, megjegyezte, hogy nyáron rengeteg bogyó lesz rajta.
— Lekvárt főz majd belőle? — kérdezte.
— Nem tudok lekvárt főzni — vallotta be Anna.
— Majd megtanulja — felelte István teljes komolysággal, mintha nem biztatás volna, hanem egyszerű ténymegállapítás.
Másnap reggel kiment a verandára. Péntek volt, reggel nyolc, a köd még nem oszlott fel egészen. A kávéscsészét letette a korlátra, és csak állt ott mozdulatlanul, fülelve. A tengert nem látta, de a hangja eljutott hozzá: egyenletes, mély morajlás volt, olyan zaj, amelyet mostanában már álmában is hallani vélt.
A telefon az asztalon hevert. Anna nem nyúlt érte.
Aztán mégis felvette. Nem az értesítéseket nézte meg, hanem a képeket, amelyeket előző nap készített: a kerítés mellé kapaszkodó csipkebokrot, a korláton álló bögrét, a kert fölött lebegő vékony ködfátylat.
Az egyiket feltöltötte. Azt, amelyiken a bögre és a köd látszott. Nem írt hozzá semmit.
A kedvelések hamar megérkeztek. Régi ismerősök, távoli rokonok, véletlenül ott maradt követők, akik valamikor évekkel ezelőtt kerültek a listájára. Köztük feltűnt egy idegen profil is: fotó nélkül, frissen létrehozva. Egyetlen megtekintés. Kedvelés nélkül.
Anna egy pillanatig nézte. Aztán zsebre tette a telefont, és bement a házba, hogy főzzön magának még egy kávét.
Odakint a csipkebokor finoman ringott az ablak előtt. A tenger ugyanúgy zúgott, mint tegnap, tegnapelőtt, és az elmúlt hónapok mindegyik napján: nyugodtan, megszokottan, rendületlenül.
Anna jól volt.
És ezt semmivel sem kellett megindokolnia.
—
Gábor vasárnap ment el az anyjához, ahogy rendszerint szokott. Vitt néhány apróságot az élelmiszerboltból, és most sem szólt előre, mert Erzsébet mindig megsértődött, ha telefonált neki indulás előtt. „Mintha vendégségbe jönnél valami idegenhez” — mondogatta ilyenkor.
Erzsébet ugyanabban a lakásban élt, ahol Gábor felnőtt: ötemeletes ház egy csendes utcában, harmadik emelet, a lépcsőház jellegzetes szaga már a bejáratnál ismerősen csapta meg az embert.
Az anyja még azelőtt ajtót nyitott, hogy Gábor megnyomhatta volna a csengőt. Nyilván meghallotta a liftet.
— Végre ideértél. Sütöttem pitét.
— Mondtam, hogy jövök.
— Szerdán mondtad. Ma meg vasárnap van. Gyere be, vedd le a cipőd.
A konyhában meleg volt, és almás sütemény illata lengte be a levegőt. A pite egy vágódeszkán állt: magas, igazi házi sütemény, szépen megpirult tetejű. Erzsébet így tudott gondoskodni. Ha aggódott, sütött valami komolyat, tartalmasat, olyasmit, amiből érezni lehetett, hogy nem tudja másképp kimondani a féltését.
Gábor leült az asztalhoz. Az anyja feltette a vízforralót, tányérokat vett elő, majd azzal a pontos, takarékos mozdulatsorral kezdte szeletelni a pitét, amely egész életében jellemezte. Egyetlen fölösleges kézmozdulatot sem tett.
— Mi van a munkáddal?
— Minden rendben.
— Azt a nagy projektet befejezitek már?
— Majdnem.
— Balázzsal mi újság? Találkoztok mostanában?
— Pénteken láttam.
Erzsébet bólintott. Teát töltött. A Gábor tányérjára tett piteszeletből még felszállt a gőz.
— Anya — szólalt meg Gábor —, szeretnék mondani valamit.
Erzsébet ránézett.
— Annáról van szó. Nem fogok semmit lépni. Nem lesznek megkeresések, nem lesz ügyvéd, nem lesz semmiféle utánajárás. Ez lezárt ügy.
Az anyja néhány másodpercig hallgatott. Aztán felemelte a csészéjét.
— Már rájöttem.
— Azt szeretném, ha te is elfogadnád. Nem miattam. Magad miatt. Túl sok erőt veszítesz el ezzel.
— Az anyád vagyok. Aggódom érted.
— Tudom. — Gábor a villájáért nyúlt. — De velem tényleg nincs baj. Komolyan.
Erzsébet hosszan figyelte. Úgy nézte az arcát, ahogy csak azok képesek nézni valakit, akik valaha a gyerekük minden rezdüléséből megpróbálták kiolvasni az igazságot.
— Lefogytál — mondta végül.
— Nem fogytam le.
— De igen. Egyél pitét.
Gábor halkan felnevetett. Erzsébet meghallotta, és mintha egy árnyalattal megenyhült volna.
— Ravasz asszony volt — jegyezte meg kis idő múlva, már nem azzal az élességgel, amely az előző hetekben a hangjában bujkált, valahányszor Anna szóba került. — Hallgatag. Sosem tudtam, mi jár a fejében.
— Anya.
— Csak mondom. Nem bántásból. Egyszerűen nem értettem őt.
Gábor eltűnődött egy pillanatra.
— Lehet, hogy én sem értettem igazán — felelte csendesen. — Talán egyikünk sem igyekezett eléggé.
Erzsébet nem válaszolt. Ez már önmagában jelentett valamit. Ő csak olyankor tudott hallgatni, amikor valahol belül elismerte, hogy a másiknak igaza lehet, még ha hangosan soha nem is mondta volna ki.
Az ablakon túl a vasárnapi udvar a maga lassú életét élte. Valaki biciklit tolt át a ház előtt, egy idős asszony apró kutyával lépegetett végig a virágágyás mellett. Közönséges, békés vasárnap volt.
— Jó lett a pite — mondta Gábor.
— Piaci almából csináltam. Savanykás fajta, tudom, hogy az ilyet szereted.
— Szeretem.
Teáztak tovább. A beszélgetés lassan másfelé terelődött: a negyedik emeleti szomszédra, aki felújításba kezdett; Gábor testvérére, aki nyaralást tervezett; meg arra, hogy az idei nyarat száraznak jósolják.
Annát nem említették többé.
—
Anna júniusban beiratkozott egy rajztanfolyamra. Őt magát is kissé meglepte a döntés. Mindig is dizájnnal foglalkozott, de a kézzel rajzolás, a ceruza, a szén, a papír közvetlen világa soha nem volt igazán az övé. Legalábbis nem komolyan.
Várnában talált egy apró műtermet. Hetente kétszer volt óra, kicsi csoporttal. A tanár ötven év körüli férfi volt, halk beszédű, és megvolt az a szokása, hogy hosszú ideig nézte a tanítványok munkáját, mielőtt bármit mondott volna.
Az első alkalmakon Anna csendéleteket rajzolt: korsót, almákat, leomló drapériát. Közepesre sikerültek, de nem is várt mást. Mégis volt valamiben különös ereje a folyamatnak. Abban, hogy előbb nagyon figyelmesen kellett nézni, aztán abból, amit látott, valamit át kellett vinni a papírra. Váratlanul szüksége lett erre a fajta figyelemre.
A harmadik órán a tanár, András, odalépett hozzá, és sokáig vizsgálta a rajzolt korsót.
— Rajzolt már korábban? — kérdezte.
— Nem igazán. Mármint a munkámban igen. Dizájn miatt.
— Érezni rajta — mondta András. — Szerkesztői tekintete van. Jól látja a formát, de úgy rajzol, mintha el akarná magyarázni valakinek, hogyan épül fel. Próbálja meg nem magyarázni. Csak nézze.
Anna bólintott, bár nem volt biztos benne, hogy pontosan érti, mire gondol. Később azonban napokig visszatért hozzá ez a mondat: nem magyarázni, csak nézni. Egy idő után pedig úgy érezte, ez talán nem kizárólag a rajzolásra vonatkozik.
—
Júliusban macska került a házba.
Nem tervezte. Egyik reggel Anna lement tejért a szomszéd utcában lévő kisboltba, és az üzlet lépcsőjén ott ült egy vörös kandúr. Felnőtt macska volt, az egyik füle megtépázott, a pofáján pedig olyan rendíthetetlen nyugalom ült, amilyet csak azok a macskák viselnek, amelyek már rég eldöntötték, hogy a világ az ő kényelmük szolgálatára létezik.
— Hát te kihez tartozol? — kérdezte Anna.
A macska nem méltatta válaszra.
A bolt tulajdonosa, egy idősebb asszony kék kötényben, kinézett az ajtón.
— Ja, Márk. Senkié. Itt él a környéken. Maga az új lakó a Kerti utcából, ugye?
— Igen.
— Vigye el, ha akarja. Békés állat. Csak sokat eszik.
Anna lenézett a macskára. A macska visszanézett rá.
— Gyere, Márk — mondta végül.
A kandúr felállt, nagyot nyújtózott, aztán elindult utána, mintha ez a kérdés már réges-régen el lett volna döntve.
Amikor Anna elküldte róla a fényképet Júliának, a válasz szinte azonnal megérkezett: „Na végre, legalább van még valaki élőlény abban a házban.” Anna egy macskás mosolygó jellel felelt.
Márk módszeresen bejárta az egész házat, majd a nappali ablakánál álló fotelt sajátította ki magának. Az első éjszakát ott töltötte. Reggelre azonban már Anna ágyán feküdt. Anna úgy döntött, vitatkozni teljesen fölösleges volna.
—
Ősszel, szeptemberben felhívta az apja.
Nem beszéltek túl gyakran. Nem azért, mert rossz lett volna köztük a viszony.