Szombat este a konyhában ültem, és azt hallgattam, ahogy a fal túloldalán egyenletesen kattog az óra. Csend volt. Nem csörgött a telefon, senki nem kért meg, hogy ugorjak át. Nyolc év alatt ez volt mindössze a harmadik olyan szombat, amikor nem kellett sehová mennem.
Nórának hívnak, negyvennyolc éves vagyok. Varrónőként dolgozom otthon: megrendelésre függönyöket, ágytakarókat készítek, néha székeket is újrakárpitozok. A tenyerem tele van bőrkeményedéssel az ollótól és a tűktől, de ezt soha nem szégyelltem. Huszonnégy éve élek házasságban Gáborral. A lányunk, Dóra, huszonkét éves, már dolgozik. Az anyósom, Erzsébet asszony hetvenegy, és egyedül lakik egy kétszobás lakásban, tőlünk három megállónyira.
Nyolc éven át szinte minden szombatom nála telt. Csak akkor maradt el a látogatás, ha beteg voltam, vagy ha elutaztunk szabadságra; ilyen alkalomból az összes év alatt talán húsz sem akadt. Vittem neki élelmiszert, gyógyszert, takarítottam. Előfordult, hogy hetente kétszer is mennem kellett, ha éppen „rosszul érezte magát”. Nem panaszkodtam, mert úgy gondoltam: idős ember, ráadásul a férjem anyja. Ha mi nem segítünk neki, akkor ki?
Aztán egyszer csak megtudtam, miket mond rólam másoknak. Az első öt évben nagyjából békésen jártam hozzá — legfeljebb magamban morgolódtam apróságokon. Három éve azonban elkezdődtek a jelenetek.
Az első nagyobb műsort Erzsébet asszony nálunk rendezte, a konyhában. Gábor az asztalnál ült, és a fasírt utolsó falatait ette. Én reggel óta a hússal bajlódtam: daráltam, formáztam, sütöttem, az egész konyha olajszagú volt, a kezem pedig hagymától illatozott.
Az anyósom úgy állított be, hogy „csak egy teára ugrik be”. Megitta a teáját. Aztán Gábor felé fordult, és nagy sóhajjal közölte:
– Gáborkám, én teljesen egyedül vagyok. Érted te ezt egyáltalán?
Gábor felnézett a tányérjából. Én a mosogatónál álltam, vizes kézzel.
– Anya, hiszen járunk hozzád. Nóra minden szombaton ott van nálad.
– Nóra – ismételte meg a nevemet úgy, mintha valami savanyút kóstolt volna. – Nóra beugrik másfél órára. Ledob egy szatyrot, letöröl egy kis port, aztán már rohan is. Szerinted ez törődés?
Másfél óra. Mértem. Pontosan tudtam, mert ennyi idő alatt kipakoltam a vásárolt holmit a hűtőbe, felmostam két szobában, elhoztam a recepteket, beálltam a patikába, és még végighallgattam azt is, hogy az uborka nem olyan, a kenyér meg túl száraz.
– Anya – tolta félre Gábor a tányérját –, ne kezdd már megint.
– Én nem kezdek semmit – szorította össze Erzsébet asszony az ajkát. Vékony szája volt, halvány rúzzsal kihúzva. Mindig kifestette, még akkor is, ha csak a szemetet vitte le. – Csupán kimondom, amit érzek. Magányos vagyok. És fáj, hogy a menyem szerint nem érdemlek meg annyit, hogy ember módjára elbeszélgessen velem.
Az ölembe tettem a kezem. Így szoktam, ha ideges leszek.
– Erzsébet asszony – szólaltam meg nyugodtan. – Az elmúlt hónapban négyszer voltam önnél. Harminchatezer forintnyi élelmiszert vittem. A blokkok is megvannak.
Kihúztam az asztalfiókot. Mindent elteszek; varrónőszokás. Az ember számolja a métert, a cérnát, a pénzt. A nyugták gumival összefogva feküdtek a fiókban.
– Ez volna az én szeretetlenségem, Erzsébet asszony?
Rápillantott a papírokra. Aztán Gáborra. Végül elhúzta a száját.
– Jaj, Nórácska, ne vedd már a szívedre. Az idegeim… Ugrál a vérnyomásom. Nem rosszindulatból mondtam.
Én pedig elhittem neki. Mert hinni akartam abban, hogy valóban nem rosszindulat vezeti. Hogy csak egy idős, magányos asszony, aki kapaszkodót keres. És hogy havi harminchatezer forint élelmiszerre, plusz tizenkétezer gyógyszerekre elfogadható ár a családi békéért.
Gábor bólintott, felállt, és bevitte a tányérját a mosogatóba. A téma ezzel le lett zárva.
Csakhogy Erzsébet asszony vékony ajkainak volt egy különös tulajdonsága: amikor bocsánatot kért, akkor sem enyhültek meg.
Négy hónappal később derült ki a bunda ügye.
Gábor százhatvanezer forintot utalt az anyjának „téli kabátra”. Véletlenül tudtam meg: üzenet érkezett a telefonjára, miközben ő zuhanyzott. Nem kutakodtam. A készülék kijelzővel felfelé hevert az asztalon, és egyszerűen megláttam az értesítést.
Százhatvanezer. Abban a hónapban én százötvenkétezret kerestem. Három megrendelőnek varrtam függönyt, és két fotelt is áthúztam. A karom könyökig sajgott. Az olló feltörte a bőrt a hüvelyk- és mutatóujjam között; az a bőrkeményedés szeptember óta nem akart eltűnni.
Erzsébet asszony azonban nem kabátot vett. Nerc félbundát vásárolt.
A következő szombaton láttam meg. Az előszobában lógott a fogason, még rajta volt a címke. Letettem a padlóra az élelmiszeres szatyrokat, és bementem kipakolni a hűtőbe, miközben az anyósom kint állt, és a bunda ujját simogatta.
– Ugye, milyen gyönyörű? – kérdezte, miközben végighúzta a tenyerét a szőrmén. Az ujjain megcsillantak a gyűrűk: két aranydarab, Gábor ajándékai a kerek évfordulókra. – Az én Gáborkám vette. Gondoskodik az anyjáról, nem úgy, mint egyesek.
Nem feleltem. Betettem a kefirt, a túrót, a vajat. A gyógyszereket a polcra raktam: három doboz, összesen tízezer-nyolcszáz forint. Aztán felmostam. Mindent ugyanúgy csináltam, mint máskor.
– Szép – mondtam végül, amikor már a bejárati ajtónál öltöztem.