Egy hét sem telt el, amikor anyagra lett volna szükségem. Nem akármilyenre: jó minőségű olasz jacquardra, egy régi, biztos megrendelőm ruhájához. A vég ára negyvennyolcezer forint volt. Mondtam Gábornak, hogy ezt most a közös pénzből venném meg, hiszen a munkán bőven visszajön az ára, sőt, majdnem a dupláját keresem rajta.
– Negyvennyolcezer egy darab rongyért? – ráncolta össze a homlokát, és letette a távirányítót. – Nóra, nem lehetne valami egyszerűbb? A kocsihitelből még fél év hátravan.
– Gábor, ez nem rongy. Ez munkaeszköz. Ebből varrom meg a ruhát, és száz-négyezer forintot kapok érte.
– Akkor is. Biztos van olcsóbb is.
Ránéztem, és hirtelen arra gondoltam, milyen érdekes: olcsóbbat akkor kell keresni, amikor a felesége pénzt tenne bele a saját munkájába, de amikor az édesanyja százhatvanezerért vesz félbundát, az természetes. Hangosan azonban nem ezt mondtam ki először.
– Gábor. Anyád százhatvanezer forintért vett magának bundát. A te pénzedből. Én meg a saját keresetemhez nem vehetek anyagot negyvennyolcezerért?
Nem válaszolt azonnal. Felvette a távirányítót, megforgatta az ujjai között, aztán visszatette az asztalra.
– Ez nem ugyanaz – mondta végül halkan. – Ő már idős. Neki jár.
Neki jár. Nekem nem. Ezt a mondatot elraktam magamban. Elővettem a füzetemet, amelyben a megrendeléseimet vezettem, és a következő sorokat írtam bele: „160 000 Ft – bunda (Gábor, november). 48 000 Ft – anyag (elutasítva, november).” Nem volt benne semmi különös szándék. Csak feljegyeztem. Varrónőként megszoktam, hogy mindent papírra vetek.
Nem kezdtem vitába. Megvettem a jacquardot a saját külön számlámról, ahová minden munkából félretettem valamennyit. Megvarrtam a ruhát, átadtam, és tisztán megkerestem rajta a száz-négyezer forintot.
Erzsébet asszony pedig március végéig hordta a félbundát, akkor is, amikor odakint nyolc fok volt.
A következő évben az anyósom arra jutott, hogy már nemcsak rám van szüksége, hanem Dórára is.
– Az unokának kötelessége segíteni – jelentette ki egyszer telefonon. – Én sütöttem neki a buktát, én vigyáztam rá, amíg te a rongyaidat varrogattad. Most már igazán lemoshatná az ablakot.
– Erzsébet asszony, Dóra dolgozik. Hétfőtől péntekig bent van. A hétvége az egyetlen ideje, amikor pihenhet.
– Jaj, de kényes lett itt mindenki! Az ő korában én dolgoztam, anyámnak is segítettem, kertet is ástam, mégsem estem szét. Dórikának talán leszakad a keze, ha egy napot a nagyanyjánál tölt?
Egy nap. Csakhogy ez az „egy nap” mindig teljes műszakká dagadt. Dóra huszonegy éves volt. Nemrég kezdett el dolgozni asszisztensként egy irodában; hétköznap esténként úgy esett be a lakásba, hogy arccal előre dőlt a kanapéra. Hétvégén pedig jött az utasítás: menj a nagymamához, mosd le az ablakokat, vidd le a szemetet, töröld át a szekrényeket, pakold ki a felső tárolót.
Minden szombaton ugyanaz. Én vittem az élelmiszert és mostam fel. Dóra takarított, port törölt, ablakot pucolt. Gábor pénzt adott, és hallgatott.
Két hónap múlva a lányom leült mellém, és azt mondta:
– Anya, én ezt nem bírom tovább. Egyetlen szabadnapom van. Egy. Szeretnék aludni. Vagy találkozni a barátnőimmel. Vagy egyszerűen csak semmit sem csinálni. De a nagyi reggel kilenckor felhív, és közli: „Várlak.” Én meg megyek. Mert ha nem megyek, akkor téged hív fel, aztán apát, aztán mindenkinek elmondja, hogy hálátlan az unokája.
Ránéztem a lányomra. Sötét karikák ültek a szeme alatt, a haját hevenyészve fogta össze, a körmei letöredeztek a tisztítószerektől. A farmerján hipófolt éktelenkedett, mert előző hétvégén térden állva súrolta ki Erzsébet asszony fürdőkádját, a csempét pedig egy régi kefével dörzsölte végig, mivel az anyósom szerint a „vegyszerek” csak ártanak.
– Beszélek vele – mondtam.
Este hívtam fel Erzsébet asszonyt, amikor Gábor már lement a garázsba.
– Erzsébet asszony, Dóra ezentúl nem fog minden hétvégén átmenni magához. Dolgozik, elfárad. Ez így nem fair vele szemben.
A vonal túlsó végén csend lett. Két másodperc. Aztán három.
– Nem fair? – A hangja azonnal jéghidegre váltott. – Én nevelgettem azt a gyereket. Én nem aludtam éjszaka, amikor háromévesen negyven fokos láza volt. Én vittem utána a bilit. És most egy ablakmosás már igazságtalanság?
– Segített nekünk, és hálásak vagyunk érte – igyekeztem nyugodtan beszélni, bár közben úgy szorítottam a telefont, hogy kifehéredtek az ujjaim. – De Dóra nem köteles minden szombatját magánál tölteni. Havonta egyszer szívesen megy. Minden héten nem.
– És nekem ki fog segíteni? Neked nincs kedved, az unokámnak sincs kedve, Gábor dolgozik. Hetvenegy évesen másszak fel egyedül a létrára?
– Fel lehetne venni valakit. Kéthetente három órára. Mi kifizetjük.
– Idegen nőt engedjek be a lakásomba? Hogy összetörje a tányérjaimat, meg összekeverje a fehérneműmet? Azt már nem. Van nekem saját unokám.
– Erzsébet asszony, megmondtam. Dóra havonta egyszer fog menni.
– Értem – mondta, és letette.
Egy hétig nem keresett. Gábor közben egyedül járt hozzá, és amikor hazajött, komoran, szó nélkül tette le a kulcsát. Nem kérdeztem semmit. Aztán megérkezett az üzenet: „Szombaton gyertek vacsorára. Mindannyian. Töltött káposztát csinálok.”
Töltött káposztát. Pontosan tudta, hogy Gábor imádja. Én pedig arra gondoltam, talán mégis megértett valamit. Talán belátta, hogy túl messzire ment. Talán ez a vacsora lesz az ő módja arra, hogy kimondja: bocsánat, hibáztam.
A tükör előtt vasaltam a blúzomat, és közben azon kaptam magam, hogy hinni akarok neki.