Nóra a férjével, Gáborral élt abban a lakásban, amelyet még a házasságuk előtt vett meg magának. Nem állt mögötte senki, nem kért segítséget, nem volt kezes, és nem verte nagydobra a sikerét.
Az a kétszobás otthon öt éve került a nevére. Akkoriban programozóként dolgozott egy informatikai cégnél, és tisztességesen keresett. Három éven át félretett minden forintot, amit csak tudott, majd felvett egy kisebb, tíz évre szóló lakáshitelt. Végül négy év alatt, jóval a határidő előtt visszafizette az egészet.
Minden egyes törlesztés olyan volt számára, mint egy apró, személyes győzelem.
A lakás Debrecen egyik újonnan épült, rendezett városrészében állt. Nem a belváros szívében, de közel volt a közlekedés, a park, az üzletek és minden, amire a mindennapokban szükség lehetett. Nóra maga választotta ki az alaprajzot, ő intézte a felújítást is. Amit lehetett, saját kezűleg csinált, amit pedig nem, azt a saját pénzéből fizette ki.
Gáborral két évvel korábban ismerkedett meg egy fejlesztői konferencián. A férfi rendszergazdaként dolgozott egy banknál. Beszélgetni kezdtek, aztán randiztak, és lassan komolyra fordult közöttük a kapcsolat.
Egy év múlva összeházasodtak.
— Akkor hozzád költözöm? — kérdezte Gábor nem sokkal az esküvő előtt.
— Igen — bólintott Nóra. — De szeretném már most tisztázni: ez az én lakásom. A házasság előtt vettem, és az én nevemen van.
— Értem. Rendben van.
— Nem zavar?
— Dehogy. Tiszteletben tartom.
Gábor be is költözött. Az első évük nyugodtan telt, különösebb viták és kellemetlenségek nélkül.
Aztán az esküvő után egy évvel Gábor előállt azzal, hogy az édesanyja, Mária, „egy kis időre” náluk maradna, amíg elrendezi a saját ügyeit.
Egy szerdai napon történt. Gábor munkaidőben telefonált.
— Nóra, figyelj, anyának gondja van.
— Miféle gondja?
— Összeveszett a szomszédasszonyával. Nem kicsit, nagyon. Már bírósággal fenyegetőznek, rendőrt is hívtak. Kellene neki egy hely, ahol meghúzhatja magát, amíg lecsillapodik a dolog. Nem jöhetne hozzánk egy-két hétre?
Nóra éppen a laptopja előtt ült, és egy kódrészletet fejezett be.
— Gábor, erről korábban nem volt szó.
— Tudom, de mégiscsak az anyám. Most tényleg rossz helyzetben van. Csak pár hét az egész. Legfeljebb kettő.
— És utána hová megy?
— Majd talál valamit. Vagy kibékülnek a szomszéddal. Nem tudom. De most segítségre van szüksége.
Nóra nagyot sóhajtott.
— Jó. Két hét. De ennél tovább nem.
— Köszönöm, drágám!
Mária péntek este érkezett meg. Két bőrönddel. És néhány dobozzal.
Az a bizonyos „kis idő” azonban hónapokra nyúlt, Nóra lakása pedig lassan megszűnt az ő otthonának lenni.
A két hétből egy hónap lett. Az egy hónapból kettő. Aztán három.
Mária berendezkedett a szobában, kipakolta a holmijait, és elfoglalta az előszobai szekrény felét.
— Gábor, mikor költözik el az édesanyád? — kérdezte Nóra a férjétől szinte minden héten.
— Hamarosan, tényleg. Nézegeti a lehetőségeket.
— Már két hónap eltelt.
— Nóra, te is tudod, hogy nem lehet egyik napról a másikra lakást találni. Most minden drága.
— Mi két hétben állapodtunk meg.
— Bírd ki még egy kicsit, jó?
Nóra tűrt.
Csakhogy a lakás többé nem érződött a sajátjának. Mindenhol Mária dolgai hevertek. A konyhában megjelentek az edényei, a fürdőben a krémjei és üvegcséi, a hűtőben pedig külön polcokon sorakozott az étele, cetlikkel ellátva: „nem hozzányúlni”.
Nóra esténként hazament a munkából, és úgy érezte magát, mintha vendég lenne abban az otthonban, amelyért éveken át dolgozott.
Az anyósa rendszerint mindenkinél később kelt, Nóra minden mozdulatához volt valami megjegyzése, és előszeretettel ismételgette, hogy „az igazi munka nem abból áll, hogy az ember a számítógép előtt üldögél”.
Mária nem dolgozott. Egyáltalán nem.
Tizenegy óra körül mászott elő, amikor Nóra és Gábor már rég munkában voltak. Kényelmesen megreggelizett, sorozatokat nézett, aztán céltalanul járt-kelt a lakásban.
Nóra hetente három napot otthonról dolgozott. Ezeken a napokon Mária egy perc nyugtot sem hagyott neki.
— Nórácska, már megint a gép előtt ülsz? — nyitott be kopogás nélkül.
— Dolgozom, Mária.
— Ugyan miféle munka ez? A valódi munka az, amikor az ember talpon van, emberekkel foglalkozik, és rendesen megizzad. Te meg csak nyomogatod a billentyűket.
— Programokat írok. Ez a szakmám.
— Programokat… — horkant fel az anyósa.