— Kötelességed beengedni őket, Katalin! Hiszen a családomról van szó! — csattant fel Gábor már az ajtóból, olyan hangerővel, hogy még az ablaküveg is megrezzent.
Katalin a konyha közepén dermedt mozdulatlanná, kezében a merőkanállal. Néhány pillanatig fel sem fogta, miféle képtelenséget hallott. A tűzhelyen halkan rotyogott a leves, a szomszéd szobából pedig Dóra vékonyka hangja szűrődött ki: a kislány dúdolgatott, miközben iskola után elpakolta a játékait. Minden békésnek, megszokottnak és otthonosnak tűnt. Aztán ez a mondat úgy hasított bele a délutánba, mint egy rossz előjel.
— Hogy érted azt, hogy kötelességem? — kérdezte Katalin, és érezte, ahogy valami jeges görcs húzódik össze a gyomrában.
— Anya azt mondta, nincs hová menniük — közölte Gábor, miközben lerúgta a cipőjét az előszobában, még arra sem véve a fáradságot, hogy a lábtörlőre tegye. — Ki kellett üríteniük a lakást. Mostantól nálunk fognak lakni.
— Nálunk? — ismételte Katalin lassan, már sejtve, merre tart ez az egész. — Az én lakásomban?
— A miénkben — javította ki a férje, de közben kerülte a tekintetét. — Házasság után minden közös.
Katalin torka kiszáradt. Állt, hallgatta őt, és másodpercről másodpercre úgy érezte, mintha valami repedezni kezdene benne, akár egy régi szekrény, amelyre túl sok nehéz bőröndöt pakoltak.
— Gábor — szólalt meg végül halkan, kimérten. — Erről nincs vita. Ide senki nem költözik be.
— Te ezt így eldöntötted? — horkant fel a férfi. — Én meg másképp döntöttem. Tamás, Andrea, a gyerekek, anya… mind jönnek. Mi van, sajnálod tőlük a helyet?
Katalin úgy nézett rá, mintha most látná életében először. Egy héttel korábban még virágot hozott neki minden különösebb ok nélkül, és büszkén nevezte az ő okos feleségének. Most pedig ott állt előtte felborzolt önérzettel, mint egy sértődött kamasz, és azt követelte, hogy egy egész rokonság telepedjen rá az életükre.
— Sajnálom? — kérdezett vissza. — Igen, sajnálom. A nyugalmamat sajnálom. A lányomat sajnálom. És végül, ha már itt tartunk, saját magamat is.
Gábor legyintett.
— Túlreagálod. Sok jó ember kis helyen is elfér. Anya majd segít neked a háztartásban, Andrea meg a gyerekekkel együtt nem teher lesz, hanem társaság. Még jó is lehet.
Katalin keserűen felnevetett. Jó? Az lenne a jó, amikor nyolc ember áll sorba a vécé előtt? Amikor a konyhában a fazekaktól, táskáktól és gyerekzsivajtól mozdulni sem lehet? Amikor az anyósa majd elkezdi Dórát oktatni arról, hogyan kell „rendesen” élni?
— Gábor — támaszkodott két kézzel az asztalra. — Neked van munkád. A testvérednek is. Ha segíteni akartok rajtuk, béreljetek nekik lakást.
— Miből, Katalin? — vágta rá ingerülten. — Nem vagyok milliomos.
— Akkor Tamás oldja meg a saját gondjait. Én senkinek nem tartozom semmivel.
— Önző vagy — mondta Gábor élesen. — Egy nőnek engedékenyebbnek kellene lennie. Meg kellene értenie a férje családját.
— Egy nőnek először önmagát kell tisztelnie — felelte Katalin hidegen. — Nem pedig átjáróházzá változtatnia az otthonát.
Egy másodpercre csend ereszkedett rájuk. Csak a falióra kattogása hallatszott. Aztán Gáborból kitört a düh:
— Te egyszerűen nem akarsz együtt élni az anyámmal! Zavar téged, igaz? Erről szól az egész!
— Téged pedig nem zavar, hogy az anyád beleszól az életünkbe? — kérdezte Katalin meglepően nyugodt hangon. — Teljesen rendben van neked, hogy ő akarja eldönteni, hol élünk, és ki az úr ebben a lakásban?
— Az anyámnak mindig igaza van — makacskodott Gábor, olyan hangsúllyal, mintha egy régen bemagolt leckét ismételne.
Katalin ekkor értette meg igazán: nincs értelme tovább vitázni. Ezt a mondatot már belénevelték, méghozzá mélyebben, mint ahogy ő valaha gondolta volna.
Este minden elölről kezdődött. Gábor későn ért haza, feszült volt, a kabátjából cigarettaszag áradt, pedig két éve már, hogy letette. Leült a kanapéra, bekapcsolta a híradót, és anélkül, hogy ránézett volna, odavetette:
— Szombaton jönnek.
— Mit jelent az, hogy jönnek? — kérdezte Katalin, miközben érezte, ahogy a harag lassan hullámként emelkedik fel benne.
— Pont azt, amit hallottál. Anya már összepakolt. Tamásék is készülnek.
Katalin leült mellé, és oldalról a férje arcát figyelte.
— Tehát nélkülem döntöttél. A beleegyezésem nélkül.
— Csak átmenetileg — hárította el Gábor. — Amíg nem találnak másik lakást.
— Átmenetileg? — ismételte Katalin. — Láttál te már valaha olyat a családodban, ami tényleg csak átmeneti volt?
Erre nem kapott választ. Gábor csupán a távirányító után nyúlt, és hangosabbra állította a tévét.
Másnap reggel hétkor Katalin egy bögre kávéval állt az ablaknál. Az udvar szürke volt és nyirkos, a fák majdnem teljesen kopaszon meredeztek. Az autók kerekei alatt nedves levelek zizegtek, a levegőben az esőszag és a benzin fojtott keveréke ült. November volt: az a hónap, amikor még a házak is fáradtnak látszanak.
Dóra a szobájában aludt, arcát a puha plüssmackójába fúrva. Katalin a lányát nézte, és egyetlen gondolat járt a fejében: mibe keveredtem én bele?