Ekkor megrezzent a telefonja. Gábortól érkezett üzenet:
„Anya kilenc körül ott lesz. Eszedbe ne jusson jelenetet rendezni.”
Katalinnak egy pillanatra elakadt a lélegzete. Lassan letette a bögrét az ablakpárkányra. Tehát ennyi. Gábor még csak nem is akarta megbeszélni vele. Egyszerűen kész tények elé állította.
Pontban kilenckor megszólalt a csengő. Hosszan, követelőzően. Katalin az ajtóhoz ment, belesett a kukucskálón, és meglátta Erzsébetet kabátban, két hatalmas táskával a kezében. Mellette Tamás alakja tűnt fel a lépcsőház félhomályában, mögöttük pedig egy babakocsi körvonalai rajzolódtak ki.
— Kati! — kiáltotta be az anyósa. — Mit ácsorogsz ott? Nyisd már ki!
Katalin levette a láncot, de az ajtót csak résnyire tárta ki.
— Erzsébet asszony, hová készülnek ezekkel?
— Hogyhogy hová? Költözünk — felelte az asszony élénken, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölné. — Gábor mondta, hogy minden el van intézve. Majd elosztjuk a szobákat, a gyerekeknek is kialakítunk egy sarkot.
— Gábor mondta? — ismételte Katalin halkan. — Én viszont azt mondtam, hogy nem.
Erzsébet szája szigorú vonallá préselődött.
— Kislányom, te most biztosan kimerült vagy — mondta leereszkedő hangon. — Nem fogok vitatkozni veled. Segíts bevinni a holmikat, aztán majd nyugodtan átbeszéljük.
— Nem — válaszolta Katalin csendesen. — Nem jönnek be.
— Miféle beszéd ez, hogy nem jövünk be? — csattant fel az anyósa. — Az én fiam lakik itt! A saját vérem! Ki vagy te, hogy egyedül döntögess?
Katalin érezte, hogy reszketni kezdenek az ujjai. Odakint egyre nagyobb lett a zaj: Tamás felért a lépcsőn, mögötte Andrea érkezett a gyerekekkel. A kisebbik sírt, a nagyobbik nyafogva ismételgette, hogy éhes. A hangok összefolytak, mintha a jövőbeli közös életük elviselhetetlen, előre lejátszott próbája zajlana a küszöb előtt.
— Kati néni, nálatok vannak mesék? — kérdezte vidáman Márk, és odaszaladt az ajtóhoz. — Anya azt mondta, nagy tévétek van!
Katalin lehunyta a szemét, és megpróbálta visszaszerezni az uralmat saját maga felett. Aztán alig hallhatóan, mégis metsző határozottsággal megszólalt:
— Menjenek el.
— Tessék? — meredt rá Andrea hitetlenkedve. — Mi már mindent összepakoltunk! Fél autónyi holmink van!
— Akkor vigyék vissza — mondta Katalin. — Ez az én otthonom.
Erzsébet nagy levegőt vett, majd olyan hangosan kezdett kiabálni, hogy az egész lépcsőház visszhangzott tőle:
— Szégyentelen vagy! Gyerekeket teszel az utcára! Gábor ezt soha nem fogja neked megbocsátani!
A szomszéd ajtaja mögül egy idős asszony dugta ki a fejét, aztán egy másik lakásból is kikandikált valaki. Mintha hirtelen előadás kezdődött volna, és mindenki helyet keresett volna hozzá. Katalin érezte, hogy forróság önti el az arcát, de nem lépett félre.
Ekkor Gábor is megjelent a lépcsőfordulóban. Úgy tűnt, mintha szándékosan kivárta volna, amíg mindenki összegyűlik, hogy aztán a legutolsó pillanatban lépjen színre.
— Mi ez a cirkusz? — morogta. — Kati, engedd be őket.
— Őket? — nézett rá az asszony. — Vagy a rokonaidat, akik úgy döntöttek, engedély nélkül beköltöznek ide?
Gábor arca eltorzult a bosszúságtól.
— Ne kezdd már megint. Fáradtak. Majd később megbeszéljük.
— Nem később — vágta rá Katalin. — Most.
A hangjában most először nem puszta sértettség vagy fáradt düh csengett, hanem valami keményebb. Az a fajta hideg eltökéltség, ami akkor születik meg az emberben, amikor már nincs hová hátrálnia.
Kilépett a folyosóra, maga mögött becsapta az ajtót, és kulcsra zárta. Erzsébet döbbenten figyelte, ahogy Katalin megfogja az egyik bőrönd fogantyúját, és nyugodt mozdulattal a lift felé húzza.
— Mit művelsz?! — visította az anyósa. — Ezek a csomagjaink!
— Igen — felelte Katalin. — Az önökéi. Akkor legyenek szívesek oda vinni őket, ahová tartoznak.
Gábor odalépett hozzá, és megpróbálta elkapni a karját.
— Kati, térj már észhez. Elég volt ebből a műsorból.
— Ez nem műsor — mondta a nő, és kirántotta a kezét. — Ez az én lakásom. És én döntöm el, ki élhet benne, és ki nem.
— Te teljesen megőrültél — sziszegte Gábor. — Család vagyunk.
— Nem, Gábor. A család ott kezdődik, hogy az emberek tiszteletben tartják egymást.
Csend lett. Aztán a lift csilingelt egyet, az ajtók összezárultak, és Erzsébetet, Tamást, Andreát meg a gyerekeket lefelé vitte.
Katalin a folyosón maradt, kapkodva véve a levegőt. A szomszédok lassan visszahúzódtak, közben suttogva tárgyalták az imént látottakat. Gábor úgy nézett a feleségére, mintha most látná először igazán.
— Bemegyek — mondta végül.
— Akkor jössz be, ha eldöntötted, kinek az oldalán állsz — válaszolta Katalin.
Azzal kinyitotta az ajtót, belépett, és egyedül hagyta őt a lépcsőházban.
Este, amikor Dóra már elaludt, Katalin a sötét konyhában ült. Az ablak mögött ritkás eső verte az üveget, odakint tompa fények úsztak a nedves utcán. A telefonja néma maradt. Se hívás, se üzenet. Csak egy rövid banki értesítés villant fel a kijelzőn: „Készpénzfelvétel. Gábor K.”
Katalin sokáig nézte a képernyőt. Arra gondolt, lehet, hogy tényleg vége van mindennek. Talán így kell lennie. Talán ez a jobbik út. De a mellkasában mégis tompán sajgott valami.
Másnap reggel már pontosan tudta, mit kell tennie.