— Anyám holmiját már átvitettem az új lakásodba, övé lesz a legnagyobb háló! — jelentette ki Gábor olyan magabiztossággal, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne. Közben kíméletlen mozdulattal söpörte le a kandallópárkányról a kecses, régi órát, és beledobta egy óriási, fekete szemeteszsákba. A számlapot védő kristályüveg panaszos csörrenéssel ütődött neki valaminek a zsák mélyén.
Eszter a küszöbön dermedten állt. Egyetlen hang sem jött ki a torkán. Az új zár kulcsai, amelyeket hazafelé egész úton görcsösen szorított a markában, hirtelen jéghidegnek és elviselhetetlenül nehéznek tűntek.
Ebben a tágas, napfényes lakásban, amelyet szeretett nagymamájától örökölt, az elmúlt fél év minden szabad percét töltötte. Munka után esténként ide sietett, hétvégén is itt volt. Saját kezével ragasztotta fel a finom barackárnyalatú tapétát, ő választotta ki a laminált padlót, órákig vitatkozott a mesterekkel a ferdén felrakott szegélylécek miatt, és a fizetéséből félretett minden forintot, hogy végre megteremtse azt az otthont, amelyről mindig álmodott. Gábor azonban elvi alapon távol tartotta magát a felújítástól. „Ez a te ingatlanod, Esztikém. Foglalkozz vele te. Nekem most fontos projektem van a munkahelyen, szükségem van az energiámra” — mondogatta, miközben kényelmesen elnyúlt a szűk bérelt garzonjuk kanapéján, kezében a játékkonzol kontrollerével.
És most, amikor a felújítás végre befejeződött, amikor a lakásban friss festék és tisztaság illata terjengett, Eszter azért jött, hogy elrendezze a polcokon a nagymamájától megmaradt kedves emléktárgyakat. Ehelyett mit talált? Idegen kartondobozok tornyosultak mindenütt, durva zsineggel átkötve. A vadonatúj, még egyszer sem felmosott padlón sáros férficipők nyomai húzódtak végig: a költöztetők nyilván nem sokat törődtek a friss burkolattal. A törvényes férje pedig nagy lelkesedéssel éppen helyet csinált, megszabadítva a lakást a szerinte felesleges „régi vacakoktól”.
— Mi folyik itt, Gábor? — kérdezte Eszter, de olyan halkan, hogy egy pillanatra maga sem volt biztos benne, valóban kimondta-e, vagy csak a fejében hangzott el a mondat.
Gábor hátrafordult. Arcán nyoma sem látszott zavarnak vagy bűntudatnak. Épp ellenkezőleg: széles, önelégült mosoly ült rajta, olyan ember mosolya, aki meg van győződve róla, hogy hatalmas jótettet hajtott végre.
— Ó, Eszti, szia! Meglepetést készítünk neked! — porolta le vidáman a kezét. — Minek fizessünk tovább azért a nyomorúságos kis garzonért, ha most már van egy ilyen palotánk? Átgondoltam a dolgot, és meghoztam a határozott férfidöntést. Költözünk! És hogy jobb legyen a hangulat meg gazdaságosabb is legyen az élet, úgy döntöttem, anya is velünk lakik majd.
— Tessék? — Eszter úgy érezte, gombóc nő a torkában, és elzárja előle a levegőt. — Az anyád? Itt?
— Hát persze! — Gábor a szemét forgatta, mintha valami magától értetődő igazságot kellene elmagyaráznia egy értetlen gyereknek. — Tudod nagyon jól, milyen borzalmas körülmények között élt Ildikó. Az a régi panel a város szélén már teljesen lepusztult. Csöpögnek a csövek, a szomszédok folyton zajonganak. Itt viszont központi helyen vagyunk, a park közel van, az orvosi rendelő két perc séta. Ráadásul a lakás mérete bőven engedi. Már szóltam a költöztetőknek, hogy a holmiját vigyék be abba a nagy szobába, amelyiknek kiugró ablaka van. Sok ott a fény, anyának jót tesz a szemének. Mi meg szépen elférünk a kisebb szobában. Nekünk mindegy, fiatalok vagyunk, egész nap úgyis dolgozunk.
Eszter a folyosó felé nézett. Onnan erőteljes szuszogás, dobozok csúszkálásának zaja és egy határozott, parancsoláshoz szokott női hang hallatszott.
— Óvatosan tegyék le! Az cseh kristály, nem tűzifa! — utasította Ildikó a láthatatlan munkásokat, majd egy pillanattal később méltóságteljesen beúszott a nappaliba.
Az anyósa úgy festett, mintha nem költözésre érkezett volna, hanem valami elegáns fogadásra. Tökéletes frizura, szigorú szabású kosztüm, gyöngysor a nyakában. Végigmérte Esztert azzal a leereszkedő tekintettel, amelyből világosan ki lehetett olvasni: „Na, ezt is lenyeled?”
— Jó napot, Esztike — biccentett Ildikó kegyesen, majd elhaladt a menye mellett, és ujját végighúzta az új komód tiszta felületén, mintha port keresne rajta. — A berendezés persze kissé közönséges. Ezek a barackszínű falak… mintha valami olcsó óvodában lennénk. De sebaj, Gáborka megígérte, hogy idővel átfestitek majd a hálót valami nemes olívazöldre. A függönyöket már ki is néztem.
Anyós és meny. Örök szembenállás, amelyről ezernyi vicc született. Eszternek azonban abban a pillanatban semmi kedve nem volt nevetni. Három éve. Három teljes éve próbált ennek a nőnek megfelelni, elfogadhatóvá, sőt lehetőleg „családtaggá” válni a szemében. Három éve tűrte a csípős megjegyzéseit arról, hogy a leves nem elég tartalmas, Gábor ingei pedig nincsenek olyanra vasalva, ahogy „illene”.
„Te, Esztikém, modern lány vagy, karrierista. Csakhogy a család nem erről szól, hanem a meghittségről. Bezzeg az én időmben…” — kezdte Ildikó szinte minden találkozáskor. Eszter pedig hallgatott. Őszintén hitte, hogy ha nem szít vitát, ha tiszteletet mutat az idősebb nemzedék iránt, akkor egyszer majd felenged köztük a jég. Melyik normális meny ne vágyna békére a családban? Annyira félt attól, hogy megbontja a látszólagos harmóniát, hogy észrevétlenül, önként törölte el a saját határait, és hagyta, hogy az anyósa végtelen tanácsaival, ellenőrzéseivel és megjegyzéseivel újra meg újra betolakodjon az életükbe.
De ez már egészen más volt. Beköltözni valaki más lakásába úgy, hogy a tulajdonost meg sem kérdezik? Majd az ajtón belépve azonnal leszólni a falak színét? Ez nem egyszerű határátlépés volt. Ez nyílt megszállásnak tűnt.
— Ildikó… — Eszter nagy nehezen lenyelte a torkát szorító gombócot. A hangja áruló módon megremegett, de rákényszerítette magát, hogy kihúzza a hátát. — Nem igazán értem… Miből gondolta, hogy itt fog lakni? Gáborral mi erről egyáltalán nem beszéltünk.
Az anyósa hirtelen megtorpant, mintha láthatatlan falba ütközött volna. Keskeny, rúzsozott ajkai kemény vonallá préselődtek. Lassan a fia felé fordította a fejét.
— Gábor? Jól hallottam? A feleséged most éppen az utcára akarja tenni az édesanyádat? — kérdezte, hangjában tökéletesen adagolt, színpadias tragikummal.
Gábor egyetlen pillanat alatt lángra lobbant. Arcát vörös foltok öntötték el, kezei pedig ökölbe szorultak.