— Eszter! Te meg mit hordasz itt össze?! — Gábor egyetlen lendülettel ott termett előtte, és fenyegetően fölé magasodott. — Így beszélsz az anyámmal?
— Egy teljesen jogos kérdést tettem fel, Gábor — felelte Eszter, és minden erejével azon volt, hogy ne hátráljon meg a férje dühös nyomulása elől. — Ez a lakás az én tulajdonom. Fél éven át az én félretett pénzemből újíttattam fel. Te egy szalmaszálat sem tettél keresztbe. Most pedig idehozod az édesanyádat, neki adod a legszebb szobát, az én családi emlékeimet pedig — a fekete zsák felé bökött — kidobnád a szemétbe?
— A te félretett pénzedből?! — csattant fel Gábor színpadias felháborodással. — Házasságban élünk! Közös kasszán vagyunk! Amit te félreraktál, az a család pénze volt! A lakás meg… ugyan már, kit érdekel, kinek a nevén van a papír? Férj és feleség vagyunk! Egy egység! A rokonságnak pedig össze kell tartania!
— A rokonságnak? — Eszter keserűen felnevetett. — Amikor pénz kellett volna a munkásokra, azt mondtad, a fizetésed elmegy a saját „férfias kiadásaidra”. Amikor megkértelek, gyere át segíteni tapétázni, közölted, hogy bajnokságod van a haverokkal. Akkor hol volt ez a nagy családi összefogás?
— Ne merészeld Gábort pénzzel számon kérni! — lépett be a vitába Ildikó asszony, büszkén felszegve az állát. — Ő férfi, ő a kenyérkereső! Nagyobb dolgokban gondolkodik, nem holmi tapétákon rágódik! Te meg csak a kicsinyes sérelmeidet hajtogatod. Anyagias, szűklátókörű nő vagy. Én mindig mondtam a fiamnak, hogy nem illetek össze. Se neveltetésed, se tiszteleted a hagyományok iránt. Rendes családokban az időseket megbecsülik, és nekik adják a legjobbat!
— Ön nem idős ember, Ildikó asszony. Mindössze ötvennyolc éves, dolgozik, jó egészségnek örvend, és remekül elvan — vágott vissza Eszter, miközben belül egyre erősebben perzselte az igazságtalanság forrósága. — Ráadásul van egy saját kétszobás lakása. Akkor miért akar ideköltözni?
A nappalira sűrű, nyomasztó csend telepedett. Gábor tekintete ide-oda kapkodott, idegesen helyezte át a súlyát egyik lábáról a másikra. Az anyjára pillantott, mintha segítséget várna tőle, Ildikó azonban csak gőgösen az ablak felé fordult.
— Most miért kapaszkodsz ennyire abba a külvárosi lakásba? — préselte ki végül Gábor, igyekezve könnyednek tűnni, de a hangja árulkodóan megbicsaklott. — Kiadtuk.
— Hogy mit csináltatok? — Eszternek egy pillanatra még a lélegzete is elakadt.
— Kiadtuk, érted? Albérlőknek! — mordult rá a férfi, mintha támadnia kellene, hogy védekezhessen. — Tegnap aláírtuk a szerződést. Fél évre előre kifizették a bérleti díjat.
— És hol van az a pénz? — kérdezte Eszter jeges nyugalommal. A fejében ekkor már összeállni látszott ennek az egész ocsmány ügynek minden darabja.
Gábor félrenézett, és hirtelen rendkívül érdekesnek találta a körmeit.
— Hát… már régóta le akartam cserélni a kocsit. Tudod jól, az enyém már öreg, állandóan javíttatni kell. Most meg adódott egy ilyen lehetőség. Anya vetette fel! Azt mondta: „Fiam, minek álljon üresen a lakás? Én beköltözöm hozzátok, elférünk, te pedig veszel magadnak egy normális autót, hogy biztonságban tudd vinni a feleségedet.” Látod? Ő kettőnkre gondolt! A biztonságunkra! Te meg csak magadra!
Eszter nézte a férjét, és úgy érezte, mintha egy idegen állna előtte. Vagy inkább most látta őt először igazán. Három éven át mentegette a lustaságát azzal, hogy „keresi az útját”. A fukarságát takarékosságnak nevezte. Azt, hogy Gábor mindenben az anyja véleményéhez igazodott, jó nevelésként magyarázta magának. A kapcsolatuk mérgező működését pedig normálisnak próbálta elfogadni, azzal nyugtatva magát, hogy tökéletes házasság úgysem létezik.
Most azonban nem a szeretett férfit látta maga előtt, hanem egy elkényeztetett, éretlen önző alakot, aki az uralkodni vágyó anyjával együtt előre megtervezte az ő életét, rendelkezett az ő otthonáról, és még arra sem méltatta, hogy szóljon neki.
Tehát ő majd szoronghat a kisebb hálóban, nap mint nap hallgathatja az anyósa megjegyzéseit, mosogathat utánuk, mert „nőként ez a dolga”, miközben Gábor a vadonatúj autójában furikázik, amit az anyja lakásának bérleti díjából vett, az anyja pedig kényelmesen berendezkedik az ő négyzetméterein? A felismerés villámként hasított át Eszteren, és kegyetlen fénybe vonta a házasságuk minden torz részletét. Valami végleg lezárult benne. Három év illúziója omlott össze, apró darabokra hullva, akár a nagymama órájának kristályüvege.
— Rendben — szólalt meg Eszter. A hangja már nem remegett. Kemény volt, hideg és szilárd, mint az acél. — A költöztetők még nem mentek el?
— Lent vannak, várják, hogy kifizessük nekik a felcipelés felárát — válaszolta Gábor értetlenül pislogva. Láthatóan még fel sem fogta, mit jelent a felesége hangjában beállt változás.
— Nagyszerű. Akkor menj le hozzájuk, és mondd meg nekik, hogy jöjjenek vissza. Vigyék le az összes dobozt.
Ildikó asszony élesen megfordult. A szeme haragtól villant.
— Mit mondtál, te kis fruska?! Te engem ki akarsz dobni?
— Az embert a saját otthonából lehet kidobni, Ildikó asszony. Ez viszont az én otthonom. Én pedig nem hívtam meg önt ide — Eszter egy lépést tett az anyósa felé, és egyenesen a szemébe nézett. A félelme attól, hogy „rossz embernek” tűnik, és a botránytól való rettegése nyomtalanul elpárolgott. — Fél órája van összeszedni a holmiját és elhagyni a tulajdonomat. Még hogy nem tetszik neki az én tapétám…
— Gábor! Hallod ezt?! — visította Ildikó, a szívéhez kapva, noha korábban soha semmiféle szívpanasza nem volt. — A megbolondult feleséged sérteget engem! Azonnal tedd ki innen! Ez most már a mi házunk!
— Eszter, nagyon túllőttél a célon! — Gábor fenyegetően közelebb lépett hozzá. — Kérj bocsánatot anyámtól! Most rögtön! Különben nem állok jót magamért!
Eszter meg sem rezdült. Elővette a mobilját a zsebéből, és nyugodt mozdulatokkal beütötte a 112-t.
— Te meg mit művelsz? — Gábor hirtelen elhallgatott, a fenyegető testtartása egy pillanat alatt összeesett.
— Rendőrt hívok — felelte Eszter higgadtan, miközben le sem vette róla a szemét. — Bejelentem, hogy idegenek jogtalanul behatoltak a magántulajdonom területére. Az iratokkal mindent igazolni tudok.