A tulajdoni lap és az öröklést igazoló papírok itt vannak a táskámban. Az, hogy valaha aláírtunk egy házassági anyakönyvi kivonatot, nem jogosít fel téged arra, hogy az én írásos beleegyezésem nélkül ideköltöztesd a fél rokonságodat. Ráadásul ez az ingatlan örökségből került hozzám, tehát válás esetén nem képezi közös vagyon részét.
A „válás” szó úgy csattant a levegőben, mintha valaki petárdát hajított volna közéjük.
Ildikó és Gábor egyszerre dermedtek mozdulatlanná. Eszterre meredtek, és az arcukon valódi rémület jelent meg. Láthatóan egyáltalán nem számítottak arra, hogy az a csendes, engedékeny asszony, aki három éven át szinte soha nem mondott ellent, egyszer csak ilyen keményen visszavág.
— Válás? — nyögte ki Gábor, és megremegett a szája széle. Egyetlen pillanat alatt lehullott róla minden fölényeskedés. Felfogta, hogy az ingyen lakhatás, a kényelmes élet és az új autó terve egyszerre csúszik ki a kezei közül. — Eszterkém, miért kell rögtön így zsarolnod? Miért kell azonnal rendőrséggel fenyegetőzni? Meg tudnánk beszélni ezt normálisan is… Anya csak szeretne itt maradni velünk egy ideig. Hát ennyire sajnálod tőle? Család vagyunk, nem?
— A család nem ott kezdődik, hogy valaki kisajátítja a másikat, hanem ott, hogy tisztelik egymást — mondta Eszter, és leengedte ugyan a telefont, de nem szakította meg a hívás előkészítését. — Ti viszont semmibe vettetek. Úgy kezeltetek, mintha csak valami kényelmes tartozéka lennék ennek a lakásnak. Egy használati tárgy, amelyiknek nincs akarata. Elárultál, Gábor. Hagytad, hogy az anyád parancsolgasson az otthonomban, kidobtad annak az embernek az emlékeit, aki fontos volt nekem, és eszedbe sem jutott megkérdezni, én mit szeretnék. Mindketten mérgező, kapzsi manipulátorok vagytok, akik azt hiszik, hogy a világ kizárólag a ti kívánságaitok körül forog.
Ildikó, amikor rájött, hogy a könnyekkel és sikoltozással ezúttal nem jut semmire, villámgyorsan szerepet váltott. Az arcára erőltetett valami leereszkedő, bölcsnek szánt mosolyt, mintha ő lenne a türelmes felnőtt, Eszter pedig a hisztis gyerek.
— Anikám… vagyis, Eszterkém, kincsem, csak túl vagy feszülve a felújítás miatt — kezdte mézesmázos hangon. — Elfáradtál, ennyi az egész. Üljünk le szépen, igyunk egy teát. Sütöttem a kedvenc pogácsádból is. Nyugodtan átbeszéljük ezeket a… határokat, ha neked ez ennyire érzékeny téma.
— Az én határaim, Ildikó, a bejárati ajtó külső oldalán kezdődnek — vágott közbe Eszter hidegen. — Az idő pedig elindult. Huszonnyolc percük maradt. Ha fél órán belül nem hagyják el a lakásomat, megnyomom a hívás gombot. És elhiheti, akkora ügyet csinálok belőle, hogy az összes új albérlője meg fogja tudni, milyen nagyszerű főbérlő maga. Sőt, felhívom a drága lányát is, az én kedves sógornőmet, és elmesélem neki, hogyan lett az anyjából idős korára hajléktalan, csak mert a fia túlságosan mohó volt.
A sógornő említése végképp betalált. Gábor húga jómódú asszony volt, de legendásan fukar, Ildikó pedig mindig tartott az ítéletétől. A lánya előtt mindenáron úgy akart mutatkozni, mint önfeláldozó, mártír anya, akit a hálátlan világ bánt.
Az anyósa arca hamuszürkévé vált. Összeszorította a száját, szó nélkül hátat fordított, és elindult a dobozok felé.
— Anya, hova mész? — kiáltott utána Gábor kétségbeesetten, és már rohant is hozzá. — Anya, ne menj el! Rákényszerítjük!
— Fogd be, te szerencsétlen! — sziszegte Ildikó dühösen, miközben vad mozdulatokkal tuszkolta vissza a kristálypoharakat az egyik kartondobozba. — Itt okoskodsz, ahelyett hogy férfiként viselkednél! Még a saját feleségedet sem tudod a helyére tenni! Menj, hívj rakodókat, mielőtt tényleg idecsődíti a rendőröket. Szégyen vagy!
A következő egy órát Eszter az ablakpárkányon ülve töltötte. A tekintete az utcára szegeződött, de valójában nem látott semmit. Egyetlen szót sem szólt többé. Csak figyelte, ahogy két felnőtt ember kapkodva, egymással is marakodva, gyűlölettől fortyogva hordja vissza a holmijait a lépcsőházba. Gábor többször is megpróbált beszélni vele. Hol könyörgött, hol panaszkodott, hol szemrehányást tett. Azt hajtogatta, hogy az albérlőknek vissza kell majd adni a pénzt, pedig ő azt már átutalta foglalóként az autószalonba. Próbált bűntudatot kelteni benne, szívtelennek nevezte, majd újra megígérte, hogy az anyja csak nagyon rövid ideig maradna, legfeljebb tavaszig.
Eszter hallgatott. Az arca nyugodt és zárt maradt. A döntése olyan tisztán állt benne, mint egy frissen csiszolt üvegdarab: éles volt, világos, és többé semmiféle könyörgés nem tompíthatta el.
Végül az utolsó doboz is kikerült a lakásból. Gábor még megállt az ajtóban. Szánalmasan festett, gyűrötten, megalázottan, mégis kapaszkodva az utolsó kis maradék fölényébe.
— Ezt még meg fogod bánni, Eszter — préselte ki a fogai között. — Egyedül maradsz. Senkinek sem kellesz majd ezzel a rossz természeteddel. Egy normális meny mindig megtalálja a közös hangot az anyósával. Te egyszerűen nem tudsz szeretni.
— A kulcsokat hagyd a szekrényen — felelte Eszter csendesen, anélkül hogy ránézett volna.
— Azt lesheted! Még visszajövök a cuccaimért! — ordította Gábor, majd olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek az ablaküvegek.
Eszter visszaszerezte a saját határait, de tudta, hogy a neheze még csak most kezdődik. Takarítani kellett. Nemcsak a lakásban, hanem az egész életében.
Lemászott az ablakpárkányról, és első útja a szoba közepén hagyott szemeteszsákhoz vezetett. Óvatosan nyúlt bele, gyengéden, mintha egy sérült kismacskát emelne ki belőle. A nagymama óráját húzta elő. A kristályüveg szilánkosra tört, de a réz tok még mindig ugyanazzal a nemes fénnyel csillogott, mint hosszú évekkel korábban. A mutatók megálltak.
Eszter a mellkasához szorította a hideg fémet, és ekkor hirtelen könnyek futottak végig az arcán. Nem a gyász könnyei voltak ezek, hanem a megkönnyebbülésé. Olyan érzés volt, mintha átszakadt volna benne egy gát, amely három hosszú éven át visszatartotta mindazt, amit nem mert kimondani. Siratta azt a naiv lányt, aki elhitte, hogy engedelmességgel szeretetet lehet vásárolni. Siratta az időt is, amelyet mások önzésének kiszolgálására pazarolt.
Másnap Eszter első dolga az volt, hogy zárszakembert hívott. A fúró hangja, ahogy kicserélte a zárbetétet, számára szebb volt bármilyen zenénél. Ezután összeszedte Gábor lakásban maradt, meglehetősen szerény holmiját — néhány régi sportcipőt, pár kinyúlt pulóvert és néhány apróságot —, olcsó kockás utazótáskákba pakolta, majd futárral elküldette Ildikó címére.
A listáján a harmadik pont egy válóperes ügyvéd felkeresése volt.
Az eljárás végül több hónapig húzódott. Gábor, akit a sértett anyja folyamatosan hergelt, megpróbált legalább valamennyit kiperelni Eszterből abból az összegből, amelyet a felújításra költött. Azt bizonygatta, hogy a munkálatokra fordított pénz „közösen szerzett vagyonból” származott.