Gábor úgy hajította le a kulcsait az előszobai kis szekrényre, mintha nem is hazaérkezett volna, hanem párbajra hívna valakit. A cipőjét sem vette le; megállt az ajtóban, karját összefonta a mellkasán, és onnan nézett Annára.
Anna a nappali közepén dermedten állt. A kezében nyitott útlevelet szorongatott, amelybe még aznap reggel is abban reménykedett, hogy hamarosan bekerülnek a Montenegróba szóló repülőjegyek. Kettőjüknek. Csakis kettőjüknek.
– Gábor, ezt most komolyan mondod? – kérdezte, és minden erejével azon volt, hogy ne remegjen meg a hangja, pedig belül már forrt benne az indulat. – Fél éve gyűjtünk erre a szállodára. Arról álmodoztunk, hogy végre csend lesz körülöttünk. Tenger, nyugalom, és senki, aki megmondja, hogyan kellene élnünk.
– Anya már vett magának napkalapot, Anna – felelte Gábor, mintha ez mindent eldöntene. – Apa pedig lefoglalta a szomszéd szobát. El tudod képzelni, mennyire csalódottak lesznek? Hatvanöt évesek. Mikor jutnak el még egyszer ilyen helyre?
– Pont ezért kellett volna előbb megkérdezniük minket, nem pedig kész tények elé állítani! – Anna közelebb lépett hozzá. – Vagy inkább neked nem kellett volna a hátam mögött rábólintanod.
– Én vagyok a családfő – emelte meg az állát Gábor. – Úgy döntöttem, ez most családi nyaralás lesz. Vagy elfogadod, vagy pakold össze a bőröndödet. Nem viccelek. Elegem van a hisztijeidből meg abból, hogy folyton bajod van anyámmal.
Anna úgy nézett rá, mintha idegen állna előtte. Tíz év házasság, közös lakáshitel, közös szokások, megszokott reggelek és esték után egyszer csak ott volt ez az ultimátum, amelyből olcsó zsarolás szaga áradt.
– Rendben – mondta halkan. – Ha ez a végső szavad, akkor a második lehetőséget választom.
– Mi? – Gábor hangja elakadt, a magabiztossága egy pillanat alatt megrepedt. – Hogy érted, hogy a másodikat?
– Úgy, ahogy mondtam. Anyához megyek. Most azonnal.
– Anna, ne csinálj bolondot magadból! Hová mennél ilyenkor este? Három nap múlva indul a gép!
– Akkor repülj el a szüleiddel. Kend be anyád hátát naptejjel, és hallgasd apád történeteit az ezerkilencszázhetvennyolcas horgászatról. Hiszen pontosan ilyen az álomnyaralásod.
Megfordult, előrántotta a szekrényből a nagy utazóbőröndöt, és egy határozott mozdulattal feldobta az ágyra. A ruhák rendezetlenül hullottak bele: nyári ruhák, farmernadrágok, a kedvenc pizsamája. Gábor az ajtóban állt, arca egyre vörösebb lett.
– Ezt még meg fogod bánni – sziszegte. – Anyám ezt nem fogja megbocsátani. Azt fogja mondani, hogy cserbenhagytál a nehéz pillanatban.
– Nehéz pillanat az, amikor valaki beteg, Gábor. Az viszont, amikor a férjed úgy viselkedik, mint egy sértődött elsős, inkább a kijózanodás pillanata.
A taxi az éjszakai városon vitte keresztül Annát az édesanyjához. Mária nem kérdezett feleslegesen. Kinyitotta az ajtót, meglátta a bőröndöt, aztán egyszerűen magához ölelte a lányát.
– Teát főzzek? – kérdezte később, amikor a bőrönd már a régi gyerekszoba sarkában állt.
– Ne, anya. Inkább beszéljünk egyenesen. Azt hiszem, válni fogok.
Kiültek az erkélyre. A hűvös éjszakai levegőben petúniaillat keveredett a por szagával.
– Erzsébet miatt? A közös nyaralás miatt? – vonta fel a szemöldökét Mária.
– Nem csak amiatt – rázta meg a fejét Anna. – Hanem azért, mert választás elé állított. „Vagy úgy lesz, ahogy én akarom, vagy elmehetsz.” És tudod, most döbbentem rá, hogy tíz év alatt egyszer sem volt úgy, ahogy én szerettem volna. Azt az autót vettük meg, amit ő akart. Olyan színűre festettük a falakat, amit az anyja jóváhagyott. Még macskánk sem lett, mert szerinte talán allergiás lenne rá. Most pedig már a nyaralás is.
– Gábor nehezen enged a megszokásaiból – sóhajtott Mária. – De a házasságban az ultimátum a lehető legrosszabb eszköz. Mit akarsz tenni ezután?
– Nem tudom – felelte Anna, és először érezte, hogy a csend nem üresség, hanem menedék. – Holnap szombat, végre kialszom magam. Aztán pedig elutazom.