Egyedül.
Másnap reggel a telefon szinte megállás nélkül zúgott. Gábor negyedóránként próbálkozott, aztán megérkeztek Erzsébet üzenetei is.
„Anna, ez már nem játék. Gábor teljesen ki van borulva, felment a vérnyomása. Hogy tehetted ezt idős emberekkel?”
Anna csak lefordította a készüléket az asztalon, hogy ne lássa a felvillanó kijelzőt, és kiment a konyhába. Mária már ott ült, előtte régi, megsárgult fényképek hevertek szétterítve.
– Emlékszel, amikor apáddal először mentünk Balatonfüredre? – kérdezte mosolyogva. – Akkor ő is kitalálta, hogy magával hozná a húgát az öt gyerekkel együtt. Én meg azt mondtam neki: „István, ha ők is jönnek, én itthon maradok, és rózsaszínre mázolom az összes hokedlit.”
– És mit csinált apa?
– Elutazott nélkülünk. Három nap múlva hazajött, és azt mondta, nélkülem még a Balaton sem igazi. Többé nem jutott eszébe hasonló ötlet. De Gábor… ő más. Túlságosan erősen kapaszkodik az anyjába.
Ekkor megszólalt a csengő. Nem Gábor állt az ajtóban, hanem Erzsébet. A fején az a vadonatúj, óriási karimájú kalap ült, amely olyan mulatságosan illett hozzá, mintha jelmezbálba készült volna.
– Bejöhetek? – kérdezte szokatlanul mézes hangon.
– Tessék, Erzsébet – lépett félre Anna, és beengedte az előszobába.
Az anyósa lassan besétált a nappaliba, körbepillantott, majd óvatosan leült a fotel szélére.
– Anna, ugyan már, mire jó ez a gyerekes viselkedés? Egy utazás miatt akarod felborítani a házasságotokat? Gáborka teljesen odavan. Ő csak jót akart. Azt szerette volna, hogy együtt legyünk, mint egy nagy család.
– Erzsébet, a nagy család szép dolog, ha közben mindenkinek marad levegője. Engem megkérdezett bárki, hogy az évi egyetlen szabadságomat azzal akarom-e tölteni, hogy háztartási tanácsokat hallgassak öntől?
– Miféle tanácsokat? Én csak segíteni próbálok! Hiszen még a leveshez való pirítást sem úgy készíted, ahogy kell, látom én…
– Pontosan erről beszélek! – tárta szét Anna a karját. – Gábor választás elé állított. Azt mondta, ha nem megyek magukkal, akár itt is maradhatok örökre. Én elfogadtam a feltételeit. Akkor most mi a gond?
– De a jegyek! A pénz kárba vész!
– Az enyémet visszaadhatják. Vagy vigyék el helyettem a szomszédasszonyt. Nekem mindegy.
Erzsébet arca megkeményedett, ajkát szoros vonallá préselte.
– Nagyon megváltoztál, Anna. Régebben sokkal alkalmazkodóbb voltál. Ez biztosan az anyád hatása.
A konyhaajtóban álló Mária halkan felnevetett.
– Nem, Erzsébet. Ez a józan ész hatása. A lányom harminckét éves, maguk pedig még mindig meg akarják mondani neki, milyen színű fürdőruhát vegyen.
– Mi csak törődünk vele!
– A törődés ott kezdődik, hogy megkérdezik: „Hogy vagy?” Nem ott, hogy: „Miért nem sütöttél még fasírtot a fiamnak?”
Erzsébet felpattant, és sértetten megigazította a kalapját.
– Rendben. Ha így állsz hozzá… Gáborka velünk utazik. És majd gondoskodom róla, hogy ott olyan társasága legyen, hogy eszébe se juss. Ezt jól jegyezd meg.
Amikor az ajtó becsapódott mögötte, Anna különös könnyebbséget érzett. Mintha egy régi, poros, súlyos szőnyeget emeltek volna le róla, amely évek óta nyomta a mellkasát, és nem engedte rendesen lélegezni.
A következő három nap furcsa ködben telt. Anna bement dolgozni, nem válaszolt Gábor üzeneteire, és közben az utazási irodán keresztül intézte a saját részére járó visszatérítést. Szerencséjére a foglalás az ő nevén volt, és a kártyájáról fizette ki.
A „családi indulás” előtti este Gábor végül személyesen jelent meg. Gyűröttnek, kialvatlannak és dühösnek látszott.
– Visszaváltottam a jegyedet – hazudta, miközben beljebb lépett.