Amikor Anna belépett a lakásba, nem a megszokott otthonosság fogadta, hanem fojtott csend és az állott ágynemű tompa szaga. Gábor egy nappal korábban ért vissza a nyaralásból. A konyhában ült, előtte egy elmosatlan tányér, mintha már órák óta ugyanazt a pontot bámulná.
Anna letette a bőröndöt az előszobában.
– Milyen volt az út? – kérdezte halkan.
Gábor felnézett rá. A szeme alatt mélyebb árkok húzódtak, mint indulás előtt.
– Borzalmas – felelte rekedten. – Anyám már az első este összeveszett apámmal, mert szerinte rossz sört rendelt. Apám erre három napig sértetten hallgatott. Anyám sírt, és azt várta, hogy én békítsem ki őket. Aztán megfájdult a feje, úgyhogy két napot a szobában töltöttünk, mert „a napon rosszul van”, de egyedül hagyni természetesen nem lehetett.
– Sajnálom – mondta Anna, majd a hűtőhöz lépett, és kivett belőle egy joghurtot.
– Kérdezte, hol vagy – folytatta Gábor. – Azt mondtam, munkaügyben kellett elutaznod.
Anna lassan ránézett.
– Miért hazudtál? Megmondhattad volna az igazat. Hogy én a „mindörökre anyád mellett” lehetőséget választottam.
Gábor hirtelen felpattant a székről.
– Anna, ostoba voltam. Érted? Ott, abban az átkozott szállodai szobában, miközben a végtelen panaszaikat hallgattam egymásra és rám, egyszer csak belém hasított valami. Ha te nem jössz vissza, akkor az egész életem így telik majd: kettejük veszekedései között, anyám kalapjai és elvárásai árnyékában. Én ezt nem akarom.
Közelebb lépett hozzá, és megpróbálta megfogni a kezét, de Anna finoman elhúzódott.
– Gábor, az kevés, hogy most megértetted.
– Tudom. Már beszéltem velük. Megmondtam, hogy a saját életünket fogjuk élni. És azt is, hogy a lakáskulcsokat vissza kell adniuk.
– És Erzsébet mit szólt ehhez?
Gábor keserűen elmosolyodott.
– Azt, hogy hálátlan fiú vagyok. Meg hogy te biztosan megbabonáztál. De képzeld… életemben először nem érdekelt, mit mond.
Anna hosszasan nézte őt. Nem látta már benne azt a magabiztos férfit, aki biztosra vette, hogy majd minden úgy lesz, ahogy ő akarja. Inkább zavartnak tűnt, sebezhetőnek, és valahol mélyen ott pislákolt benne a remény.
– Nem ígérem, hogy holnaptól minden rendben lesz – mondta végül. – Sok mindent tisztáznunk kell. Lehet, hogy szakember segítségére is szükségünk lesz. Mert az a bizonyos „győzelmed” majdnem tíz évünket vitte magával.
– Bármibe belemegyek – suttogta Gábor. – Csak ne menj el többé.
Anna az ablak felé fordult. Odalent, az udvaron az öreg hárs virágzott. A világ ment tovább, ahogy mindig, de ő már biztosan tudta: többé semmilyen ultimátum nem kényszerítheti arra, hogy akarata ellenére csomagoljon. Mert néha ahhoz, hogy az ember megmentse a családját, előbb bátorságot kell gyűjtenie ahhoz, hogy elveszítse.
– Rendben – mondta aztán. – Első lépésként mosogass el. Utána pedig összeírjuk a közös otthonunk szabályait. Az első pont: a szüleid nem lephetnek meg minket a nyaralásunkon.
Gábor bólintott, és engedelmesen a mosogatószivacs után nyúlt. Apró mozdulat volt, jelentéktelennek látszó kezdet, Anna mégis érezte: mostantól ő is beleszól abba, merre vezet a következő lépés.
Egy hónappal később ismét a repülőtéren ültek. Ezúttal csak ketten. Gábor telefonja halk jelzéssel üzent; az anyjától érkezett néhány sor.
„Gáborkám, megnéztem az előrejelzést, eső lesz. Vegyél fel meleg kabátot, és figyelj rá, hogy Anna ne igyon hideg vizet.”
Gábor elolvasta az üzenetet, aztán Annára pillantott. Anna kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Mi az? – kérdezte.
– Semmi különös – mosolyodott el Gábor, és anélkül, hogy válaszolt volna, becsúsztatta a telefont a táskájába. – Csak az időjárás. Azt írják, napos idő lesz. Csupa napsütés.
Anna visszamosolygott, és a kezét az övébe fűzte. Most végre jó jegyek voltak náluk. És az út, amelyre indultak, valóban az övék volt. Nem kísérték kéretlen tanácsok, nem figyelte őket senki feleslegesen. Anyuka pedig… anyuka majd vár. Elvégre neki is van új kalapja, és bizonyára saját tervei erre a nyárra.