az anyósa előszobájába.
– Úgyis csak aprópénzt adnak vissza érte. Most boldog vagy?
Anna rezzenéstelen arccal nézett rá.
– Ne hazudozz, Gábor. Ma reggel én magam intéztem a lemondást. A pénzt az én számlámra utalják vissza.
Gábor egy pillanatra elakadt. Az ütőkártya, amellyel mindig sakkban tartotta — a pénz feletti nyomás — ezúttal kicsúszott a kezéből.
– Szóval tényleg ezt akarod? – kérdezte élesen. – Holnap reggel nyolckor indulok. A szüleimmel. Még mindig van egy utolsó lehetőséged: bocsánatot kérsz, és velünk jössz.
– Gábor, ülj le – mutatott Anna a székre. – Nem a nyaralásról kell beszélnünk.
– Hát miről? – csattant fel. – Az egész cirkusz csak a te makacsságod miatt van.
– Nem. A baj az, hogy te nem emberként tekintesz rám. Számodra én csak valamiféle kiegészítő vagyok az életedben. Egy feleség, akinek igazodnia kell a szüleidhez, a terveidhez, a napirendedhez. Az elmúlt egy évben megkérdezted akár egyszer is, hogy én mit szeretnék?
– Dolgozom, eltartalak minket! – vágta rá emelt hangon.
– Mindketten dolgozunk, Gábor. A lakáshitelt is fele-fele arányban fizetjük. Mégis valahogy csak neked és Erzsébetnek van szavazati joga mindenben. Te mondtad: vagy a szüleiddel megyek, vagy költözhetek anyámhoz örökre. Én eljöttem. Pontosan azt kaptad, amit követeltél. Most menj, repülj el, pihenj.
– Ennyi lenne? – A hangjába először vegyült valódi rémület. – Egy vacak utazás miatt vége?
– Nem az utazás miatt. Hanem azért, mert kész lettél volna kidobni az otthonunkból, csak hogy anyádat ne érje csalódás. Az ő érzéseit választottad az enyémek helyett. Ez pedig mindent elmond a házasságunkról.
Gábor sokáig nem szólt. A padlót bámulta, mintha onnan várna választ.
– Anya azt mondta, csak túlhajtottad magad a munkahelyeden. Hogy nekem most határozottnak kell lennem.
– Ő mindig ezt mondja. Te pedig mindig hallgatsz rá. Tudod, közben vettem magamnak egy másik jegyet.
– Hová?
– Lillafüredre. Egy pihenőházba. Egyedül. Sétálni fogok az erdei ösvényeken, forrásvizet iszom, és csendben leszek. Egy teljes hétig.
Gábor felpattant, ingerülten megigazította a kabátját.
– Hát akkor bolond vagy. Aztán keress majd még egy ilyen marhát, aki úgy elvisel, mint én.
Kiviharzott, az ajtót pedig úgy csapta be maga mögött, hogy beleremegett a lakás. Anna lehunyta a szemét, és lassan, mélyen kifújta a levegőt.
Lillafüred hűvös levegővel és fenyőillattal fogadta. Anna már az első napon kikapcsolta a telefonját. A parkban bolyongott, nézte a hegyeket, és újra meg újra azon kapta magát, hogy semmi sem hiányzik neki. Nem hiányzott Gábor panaszkodása, hogy fáj a lába. Nem hiányoztak az anyósa megjegyzései sem arról, hogy „ez a párás levegő biztosan árt a hörgőinek”.
A negyedik napon egy padon ült a kis vízesés közelében, és könyvet olvasott. Ekkor odalépett hozzá egy negyven év körüli férfi, fényképezőgéppel a nyakában.
– Elnézést – szólította meg udvariasan –, annyira természetesen illik ebbe a tájba, hogy megkérdezhetem: készíthetnék önről egy képet a „Csend” című sorozatomhoz?
Anna elmosolyodott.
– Csak akkor, ha utána nem akarja elmagyarázni, hogyan kell helyesen megkötni a sálamat.
A férfi felnevetett.
– Megígérem. Tanácsokat egyébként sem osztogatok, hacsak nem kérnek rá. Épp azért jöttem ide, hogy kipihenjem mások tanácsait. A volt feleségem szerint bankigazgatónak kellett volna lennem, én viszont egyszerűen szeretek mohát fényképezni köveken.
Beszélgetni kezdtek. A férfit Péternek hívták. Könnyed volt, közvetlen, és semmiben sem emlékeztette Gáborra. Két órán át beszéltek könyvekről, hegyekről, és arról, milyen fontos néha egyszerűen elindulni valahonnan, hogy az ember újra rátaláljon önmagára.
– Tudja, Anna – mondta Péter búcsúzáskor –, az ultimátum néha nem lezárás. Néha a sors legjobb ajándéka. Megmutatja, hol ér véget a szeretet, és hol kezdődik mások érdekeinek kiszolgálása.
A hét végén Anna összepakolt, és hazafelé indult.