Túl hosszú ideig tettem úgy, mintha mindez nem lenne ennyire egyértelmű. Szerettem volna hinni abban, hogy a férjem egyszerűen csak szelíd természetű, békeszerető ember, akinek nehéz két szeretett nő között lavíroznia. Aztán egy éjszaka, amikor álmatlanul forgolódtam az ágyban, hirtelen kristálytisztán megértettem valamit: ha valaki végignézi, ahogy bántják a hozzá közel állót, és közben kitér a felelősség elől, az nem semlegesség. Az is döntés. Méghozzá annak az oldalára állás, aki támad.
Most pedig ott ültem a lépcsőház poros ablakpárkányán, és hallgattam, ahogy ez a két kedves szövetséges a zárt ajtó mögött jogi nyelvre próbálja lefordítani, miként rendelkezzenek olyasmiről, ami soha nem volt az övék. Hidegvérrel, szemérmetlenül, olyan természetességgel, mintha csak arról beszélnének, ki vigye le a szemetet.
Elővettem a telefonomat, és felhívtam Esztert, a régi egyetemi barátnőmet. Eszternek saját ügyvédi irodája volt, és ő volt az egyetlen ember, akiről tudtam, hogy nem fog jajgatni, nem fog üres vigasztaló mondatokat puffogtatni, hanem azonnal gondolkodni kezd.
– Eszter, baj van – mondtam halkan. – Szükségem van a hideg, jogászi agyadra. Be tudsz szorítani holnap reggel, soron kívül?
Fél óra múlva már pontosan tudtam, mi lesz a következő lépésem.
Lementem a földszintre, kiléptem az utcára, és nagyjából egy órát töltöttem a szemközti kis kávézóban. Lassan kortyoltam a forró lattét, és közben arra kényszerítettem a remegő kezemet, hogy nyugodjon meg, a gondolataimat pedig, hogy ne összevissza csapongjanak, hanem felsorakozzanak, mint egy hadrend. Amikor odabent végre lecsendesedett a vihar, visszamentem a lakásba. Ezúttal szándékosan zajosan érkeztem: nagyot csaptam az ajtón, és az arcomra felvettem a legkönnyedebb, legártatlanabb mosolyomat.
– Sziasztok! Megjöttem! – kiáltottam már az előszobából.
Erika azonnal kecsesen kiúszott a nappaliból, és egész lénye sugárzott attól a jól begyakorolt, anyáskodó melegségtől, amelyet szükség esetén tökéletes pontossággal tudott bekapcsolni.
– Annácskám, drágám! Hát te milyen korán hazaértél ma! Csak nem teljesen kifacsartak azon a robothelyen? Gyere, ülj le gyorsan, épp kocsonyát csináltam, tudom, mennyire szereted.
– Jaj, köszönöm, Erika – feleltem fáradt mosollyal. – Tényleg alig állok a lábamon, majd széthasad a fejem. És maga hogy van? Nem ment el Ilona nénihez Pápára?
– Tudod, Annám, ez az időváltozás megint megfogta a derekamat, inkább itthon maradtam. Meg aztán Gáborkám is hamarabb szabadult, legalább egyszer rendesen együtt tudtunk ebédelni.
„Meg is ebédeltetek, aztán eldöntöttétek, hogyan tesztek földönfutóvá” – futott át rajtam, de az arcomon egyetlen izom sem rezdült.
– Milyen jó – mondtam könnyedén. – Igazi családi összefogás. Kár, hogy lemaradtam erről a meghitt lakomáról.
Gábor is bejött a konyhába. Rutinszerűen megpuszilta a halántékomat, aztán leült velem szemben. Az arcán ott ült az a hízelgő, kissé bűntudatos grimasz, amelyet a házasságunk évei alatt már messziről felismertem. Pont így nézett ki mindig, amikor valami újabb baklövést próbált elrejteni előlem: legyen szó a családi pénz egy részének elpazarlásáról valamelyik ostoba vállalkozási ötletére, vagy egy újabb titkos kölcsönről az anyjának.
Körülbelül húsz percig beszélgettünk mindenféle jelentéktelen dologról. Dugókról, a májusi viharról, az élelmiszerárakról. Én pedig úgy játszottam a szerepemet, mint egy kifogástalanul felkészült színésznő. Ha akár egy pillanatra is megérezték volna, hogy lebuktak előttem, azonnal visszahúzódnak. Most azonban mindketten teljesen elernyedtek, biztosak voltak magukban.
Erika aztán olyan mellékesen, mintha csak az időjárás érdekelné, megkérdezte:
– Annácskám, holnap hánykor van az a munkahelyi értekezleted? Megint estig bent tartanak?
– Igen, holnap fontos ellenőrzés lesz, örülök, ha este nyolcra végzek – hazudtam szemrebbenés nélkül.
– Jaj, hát micsoda terhelés ez neked… – sóhajtott Erika elnyújtva, de a tekintetében egy pillanatra tisztán felvillant a megkönnyebbülés.
Biztosak voltak benne, hogy másnap senki sem fogja megzavarni őket a kis közjegyzős ügyeskedésükben. Ez az apró részlet végleg kiégetett belőlem minden maradék szánalmat.
Másnap pontban tízkor már Eszter irodájában ültem, egy szigorú vonalú, fekete bőrfotelben.
– Rendben, Anna, vegyük sorra a tényeket – kezdte Eszter, miközben megnyitotta a tulajdoni lap adatait a tabletjén. – A lakásodat még a házasságkötés előtt vetted. Teljes egészében a te különvagyonod. Gábornak jogilag semmilyen tulajdoni igénye nincs rá, és nem is lehet. Az édesanyjának pedig végképp semmi köze hozzá.
– Akkor mégis hogyan akartak a nevem nélkül tulajdonrészt intézni neki?
– Szabályosan? Sehogy. Egyetlen épeszű közjegyző vagy földhivatali ügyintéző sem jegyez be ügyletet idegen tulajdonra a tulajdonos személyes jelenléte, okmányai és aláírása nélkül. Két lehetőség van. Vagy teljesen fogalmatlanok, és azt hitték, hogy Gábor, mivel oda van bejelentve, rendelkezhet valamiféle résszel… vagy – Eszter összehúzta a szemét –, hamisításra készültek. Pontosabban arra, hogy csalással kicsikarják az aláírásodat.
Belül mintha jégréteg vont volna be mindent.
– Ezt hogy érted?
– Nagyon egyszerűen. Eléd tesznek egy adag papírt: „Annám, ezt a munkahely miatt kell”, „ezt a társasház kéri a csőcsere miatt”, „ez csak valami biztosítási nyilatkozat”. Az emberek rengetegszer írnak alá iratokat úgy, hogy meg sem nézik rendesen, mert bíznak abban, aki eléjük rakja. A hétköznapi igazolások közé pedig becsúsztatnak egy általános meghatalmazást, vagy akár egy ajándékozási szerződést egy tulajdoni hányadra. Hidd el, a bírósági gyakorlat tele van ilyen mocsokkal.
Azonnal eszembe jutott, hogy négy nappal korábban Gábor már kerülgetett valami nyomtatványokkal. Akkor azt állította, az adókedvezményéhez kellenek az orvosi kezelése után, én viszont a munkahelyi hajtásra hivatkozva leráztam. Istenem, milyen szerencse, hogy akkor épp nem volt nálam toll.
– És most mit csináljak?
– Megelőzöd őket. Azonnal elmész a kormányablakba vagy egy ügyeletes közjegyzőhöz, és beadod a kérelmet, hogy az ingatlanoddal kapcsolatos jogok állami nyilvántartásba vétele kizárólag a személyes közreműködéseddel történhessen. Ezt a bejegyzést néhány órán belül rögzítik. Onnantól kezdve, ha akár tökéletesen hamisított aláírással, akár tőled kicsalt firkával visznek be papírt, a rendszer meg fogja akasztani az egészet.
– És utána hogyan nézzek a szemükbe?
Eszter ragadozóan elmosolyodott.
– Nyugodtan, Annácskám. Az ilyen intrikus emberek ellen a leghatékonyabb fegyver a mosolyogva kimondott, jéghideg és cáfolhatatlan tény.
Még aznap, az ebédszünetemben mindent elintéztem, amit Eszter javasolt. Az ügyintézés valamivel több mint egy órát vett igénybe. Amikor azonban kiléptem az utcára, úgy éreztem, két év óta először tudok igazán mély levegőt venni. A hónapok óta bennem gyűlő feszültség lassan leoldódott rólam.
Este szándékosan korábban mentem haza. Útközben vettem egy látványos tortát, mangós tejszínhabbal, Gábor kedvencét. A táskámban pedig ott lapult egy vastag boríték, benne a frissen elintézett jogi papírokkal.
Erika és Gábor a nappaliban ültek. Már az első pillanatban kiszúrtam, hogy a dohányzóasztalon ott hever az a bizonyos kék mappa a „adózási nyomtatványokkal”, amelyet Gábor olyan kitartóan próbált rám sózni az előző héten. Most feltűnően nyitva hagyták, mintha csak véletlenül került volna oda.
– Annácskám! Micsoda kellemes meglepetés! – Erika szinte felpattant a kanapéról, és rögtön fontoskodni kezdett. – Mi itt épp Gáborkámmal átnéztük a papírokat. Emlékszel, kérte, hogy írd alá azokat az igazolásokat a kedvezményhez? Mindent szépen előkészítettünk, hogy téged ne terheljünk vele, már csak a te aláírásod hiányzik.