Az okostelefon rezgése élesen csattant a konyhaasztal üveglapján, mintha egy száraz ág pattant volna ketté. Összerezzentem, és a lapát, amellyel épp az aranybarnára sült túrós palacsintákat forgattam a serpenyőben, kicsúszott a kezemből. A felolvasztott vaj és a vanília illata sűrűn lengte be a meleg konyhát.
Gergő az asztalnál ült, görnyedten a már langyosra hűlt teája fölött. Az értesítés hangjára megfeszült, gyors mozdulattal felkapta a telefont, és feloldotta a képernyőt. Az arcát halvány, hideg fény világította meg, és egy pillanat alatt keménnyé váltak a vonásai. Elkomorodott, ujjai pedig sietve kezdtek választ pötyögni.
— Munkahelyi ügy? — kérdeztem, miközben elé tettem a frissen sült palacsintákkal megrakott tányért.
Nem felelt. Még az ételre sem nézett rá, pedig máskor szó nélkül eltüntette a reggelimet, mintha napok óta nem evett volna.
— Gergő? — tenyereimmel a pult szélére támaszkodtam, és figyeltem ide-oda cikázó tekintetét.
Hangosan kifújta a levegőt, lezárta a telefont, majd kijelzővel lefelé az asztalra tette.
— Anyám írt — mondta tompán. A hangjában ott bujkált valami ingerültség, amit láthatóan igyekezett elnyomni, de nem sok sikerrel. — Lilla, kérlek, tegyél meg nekem valamit. Nyomtasd ki a banki alkalmazásodból a bizonylatokat arról a hatvanezer forintról, amit hétfőn utaltam neked bevásárlásra.
Megdermedtem. Belül kellemetlen hideg kúszott végig rajtam, mintha valaki január közepén tárta volna ki az ablakot.
— Bizonylatokat? — ismételtem lassan, miközben éreztem, hogy minden megfeszül bennem. — Arról a hatvanezer forintról? Amit húsra, zöldségre meg a kedvenc szemes kávédra költünk? Ezt most komolyan mondod?
Gergő félrenézett. Idegesen piszkálni kezdte a villájával az egyik tökéletesre sült palacsinta szélét.
— Lilla, ne kezdd már, kérlek. Tudod, milyen Erika asszony. Rá van kattanva erre a pénzügyi tudatosságra. Csak szeretné látni, hová megy el a pénzem. Szerinte túl nagy lábon élünk. Most tényleg akkora gond neked megnyomni pár gombot és lekérni egy kivonatot?
Leültem vele szemben. A tekintetem végigfutott a drága ingén, aztán az autókulcson, amely a kis szekrényen hevert, végül körbejárta a tágas, reggeli fényben úszó konyhánkat.
Ez a lakás — a magas mennyezettel, a tölgyfa parkettával és a hatalmas panorámaablakokkal — anyámtól, Katalintól maradt rám használatra. Kiköltözött a város szélére, nekünk pedig odaadta a kulcsokat azzal, hogy: „Éljetek benne, építsetek közös életet, és tegyetek félre a jövőtökre.” A közös költséget és a rezsit, ami ebben a lakóparkban egyáltalán nem volt csekély összeg, anya a mai napig maga fizette, és mereven elutasította, hogy bármit átvegyünk tőle.
Én kert- és tájtervezésből éltem. A bevételem nem volt minden hónapban egyforma, de összességében tisztességesen kerestem. Gergő mérnökként dolgozott egy építőipari cégnél. Az elmúlt évben folyton arra panaszkodott, hogy megvágták a prémiumokat, és a fizetések is késve érkeznek. Emiatt a közös kiadásaink oroszlánrészét — a robotporszívótól kezdve a rovinji nyaralásig — én álltam. Ő havonta hatvanezer, legfeljebb nyolcvanezer forintot utalt át „a háztartásra”, közben bűnbánóan lesütötte a szemét, és mindig megígérte, hogy hamarosan rendeződnek a dolgai.
És most itt ült az én asztalomnál, az én családom lakásában, és az anyja kérését tolmácsolta: számoljak el azokkal a fillérekkel, amelyeket tulajdonképpen az ő etetésére adott.
— Vagyis Erika asszony úgy gondolja, hogy én herdálom el a te mérhetetlen vagyonodat? — a hangom természetellenesen halknak tűnt még saját magamnak is. — Gergő, te egyáltalán felfogod, mennyire abszurd ez az egész? Ebből a pénzből te is eszel. Én még legalább ugyanennyit hozzáteszek, csak hogy ne kongjon üresen a hűtő.
— Jaj, hagyjuk már — vágta rá ingerülten, és a villáját élesen a tányérhoz koppantotta.