Az evőeszköz a tányéron csattant, pedig Gergő egyetlen falatot sem evett. A túrós lepény kettéhasadt a tányér szélén.
— Te mindig képes vagy bolhából elefántot csinálni — vetette oda bosszúsan. — Anyám csak aggódik a jövőm miatt. Olyan nagy dolog volna egy idős asszonynak engedni egy kicsit?
Azzal felpattant, felmarkolta az előszobaszekrényről a kulcsait, és kiviharzott. Egy perccel később nagyot csapódott mögötte a bejárati ajtó.
Én pedig ott maradtam egyedül az asztalnál, a kihűlő reggelit bámulva. Valami ragacsos, undorító érzés kaparászott bennem. Nem is Erika furcsaságai voltak a legijesztőbbek. Hanem Gergő reakciója. Miért retteg ennyire attól, hogy nemet mondjon az anyjának egy ilyen nevetséges követelésre?
Három órával később megkaptam a választ.
Gergő otthon felejtette a régi tabletjét, amit általában a konyhában használtunk sorozatnézéshez. Az asztalhoz léptem, hogy lesöpörjem róla a morzsákat, és véletlenül hozzáértem a kijelzőhöz. A képernyő felvillant. Teljes méretben egy webes üzenetküldő volt megnyitva, Gergő fiókjával bejelentkezve. Elfelejtette bezárni.
Soha nem turkáltam az üzeneteiben. Mindig tiszteletben tartottam a magánszféráját. Most azonban megakadt a szemem egy rögzített beszélgetésen, amelynek címe ez volt: „Anyuci”. Az utolsó üzenet, amely alig öt perce érkezett, vastagon kiemelve világított:
„Kisfiam, sikerült rávenned a blokkos elszámolásra? Tudnom kell, hogy nem a te utalásaidat költi manikűrre meg rongyokra. Így is te fizeted helyette a rezsit!”
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Én fizetem a rezsit?
A kezem remegni kezdett, amikor feljebb görgettem a beszélgetést. Amit olvastam, attól a gyomrom kemény, fájdalmas csomóvá húzódott össze.
Gergő, tegnap 19:40-kor: „Anya, átutaltam neked 320 000 Ft-ot. Ahogy megbeszéltük, a nyaraló burkolására meg az új szaunára.”
Erika: „Ügyes vagy. És annak a nődnek mennyit adtál?”
Gergő: „Hatvanezret dobtam át a kártyájára. Azt mondtam, megint megvágták a prémiumot. Bevette. Ő intézte a nagybevásárlást is, telepakolta a csomagtartót a hipermarketben, sőt még a villanyszámlát is kifizette. Úgyhogy jövő hónapban rendelhetjük a tetőhöz az anyagot.”
Erika: „Így kell ezt. Hadd igyekezzen. Kész lakásban él, semmi gondja nincs. Neked meg majd az én házam is ott lesz örökségnek, mi a közös jövőnkbe fektetünk. A lényeg, hogy kérj tőle elszámolást az ételről, érezze csak, hogy te vagy a férfi, és te tartod kézben a pénzt.”
Elhúztam a kezem a képernyőtől. A fülem zúgott, mintha egy felszállópálya közepén álltam volna.
Nem sírtam. Egyetlen könny sem jött. Helyette valami dermesztő, égető, kristálytiszta düh öntött el.
A férjem, az ember, akivel egy ágyban aludtam, akivel gyerekeket terveztünk, számító, kétszínű élősködőnek bizonyult. Egy teljes éven át eljátszotta előttem a szegény mérnök szerepét, miközben rám tolta az egész háztartást, velem fizettette a nyaralásokat és a számlákat, ő pedig titokban az anyja nyaralójának felújítását finanszírozta. És mindezek után volt képük számon kérni rajtam hatvanezer forintnyi bevásárlást, nehogy az „ő” pénzéből vegyek magamnak egy plusz kávét.
Ránéztem az órára. Délelőtt tizenegy volt. Gergő este hét körül ér haza. Pontosan nyolc órám maradt arra, hogy porig romboljam a gondosan felépített kis világukat.
Felnyitottam a laptopomat, és létrehoztam egy új táblázatot. Hideg fejjel, módszeresen kezdtem beírni az adatokat: száraz, könyörtelen számokat.
Egy háromszobás, prémium kategóriás lakás bérleti díja a környékünkön: 360 000 Ft havonta. Gergő huszonnégy hónapja lakott itt. Az ő része: 180 000 Ft szorozva huszonnéggyel. Összesen: 4 320 000 Ft.
Rezsi, közös költség és őrzés: 48 000 Ft havonta.