Eszter a kanapé szélén kuporgott, tekintete a televízió képernyőjére tapadt, ahol egymást érték az üres, harsány reklámok. Az asztalon már kihűlt a citromos tea, ragacsos karikája ott úszott a csészében, ő pedig hozzá sem nyúlt. A fejében tompa zúgás kavargott, mintha valaki egy ventilátort indított volna el odabent. Minden azon az estén kezdődött, amikor Gábor anyja, Katalin, megjelent náluk.
Eszter már jóval korábban nekilátott a készülődésnek. Fényesre mosta a padlót, elővette a vitrinből a porceláncsészéket, és megsütötte a fasírtot, amely mindig biztosan jól sikerült. Nem azért igyekezett, mert mindenáron meg akart felelni. Inkább csak nem akart újabb okot adni a csipkelődésre. Két év házasság után pontosan megtanulta, hogy Gáborral és az édesanyjával a legjobb előre megírt szerep szerint viselkedni: semmi vita, udvarias mosoly, megfelelő mondatok, lehetőleg minél kevesebb él.
Amikor Katalin belépett a lakásba, mintha a levegő is nehezebbé vált volna. A nő pillantása végigúszott a szobán, nem kíváncsian, inkább úgy, mint aki felméri, mi tartozhatna hozzá.
– Milyen tágas ez a lakás – jegyezte meg azon a mézes hangon, amely mögött Eszter mindig megérezte a rejtett szúrást. – Világos is. Otthonos. Igazán szerencsések vagytok.
Eszter csak bólintott, és kimondott egy illedelmes „köszönöm”-öt. Belül azonban valami megmozdult benne. Szerencsések? Kik pontosan?
– Ez ugye a te lakásod, Eszterkém? – kérdezte Katalin, mintha csupán mellékesen érdeklődne.
– Az enyém – válaszolta Eszter nyugodt hangon, bár a hátán már végigfutott a hideg. – Hitelt vettem fel rá, és nyolc évig fizettem.
– Ügyes vagy – mosolygott Katalin lágyan. – Igazi háziasszony. De hát, Gáborkám, most már ez a közös kis fészketek, nem igaz? Családban minden közös.
Gábor szemközt ült, elégedett arckifejezéssel, és bólogatott, mintha pontosan erre a mondatra várt volna.
– Persze, anya – mondta. – A család lényege az összetartozás. Ami van, annak együtt kell lennie.
Eszter úgy érezte, mintha odabent valami vékony és törékeny megrepedt volna, akár egy üveglap a cipőtalp alatt. Visszamosolygott, de a mosolya merev lett, élettelen. A gondolatai között lassan, mégis feltartóztathatatlanul nőni kezdett a nyugtalanság. Miért kerül elő ilyen sokszor ez az „együtt”, ez a „közös” meg a „családi” szó?
Az este végül udvarias, de feszült mondatok között ért véget. Miután Katalin végre távozott, Eszter még sokáig állt az ablak előtt. A nedves aszfalton elmosódva csillantak meg az utcai lámpák fényei. Anyósa szavai pedig újra és újra visszhangoztak a fejében, mint apró szálkák: összetartozás, családban minden közös, együtt.
Másnap Gábor furcsán kezdett viselkedni. Reggeli közben, minden előzmény nélkül, megszólalt:
– Emlékszel Istvánra a régi házunkból? A felesége a lakást a saját szülei nevére íratta. Aztán elment tőle, ő meg most majdnem fedél nélkül maradt. El tudod képzelni?
Eszter felnézett a tányérja mellől.
– És ebből mit akarsz kihozni?
– Semmit, csak… azon gondolkodom, mennyire fontos, hogy két ember bízzon egymásban – felelte Gábor, miközben úgy tett, mintha a cukrot kevergetné a kávéjában.
– Te nem bízol bennem?
– Jaj, Eszter, nem erről van szó. Csak eszembe jutott.
Csakhogy másnap este megint „eszébe jutott” valami. Ezúttal egy kollégájáról mesélt, akinek a felesége nem akarta közös tulajdonba adni a nyaralót, és a szerencsétlen férj végül állítólag semmit sem kapott.
Eszter némán hallgatta. Minden újabb történettel nőtt benne a bosszúság; lassan, kitartóan emelkedett, mint a víz, amely már majdnem kilép a medréből.
– Nálunk minden tiszta és becsületes – mondta végül egyik este, egyenesen Gábor szemébe nézve. – Ugye nem arra készülsz, hogy megkérj: írjak rád valamit?
Gábor féloldalasan elmosolyodott.
– Ugyan már – felelte, és a nevetése mesterkéltnek hatott.