– Miből jutott ez eszedbe?
Csakhogy a tekintete elárulta. Eszternek elég volt egyetlen pillantás: Gábor fejében a döntés már régen megszületett.
Eltelt nagyjából egy hónap. Aztán Gábor egyik napról a másikra felhagyott a célozgatással, mintha valahonnan megkapta volna a jelet, hogy most már lehet nyíltan beszélni. Egy havas februári reggelen, amikor odakint sűrű pelyhekben hullott a hó, leült Eszterrel szemben, feltűnően higgadt arccal, minden felesleges körítés nélkül.
– Eszter, gondolkodtam egy kicsit… – kezdte. – Jó lenne, ha a lakást az én nevemre íratnánk. Csak biztonságból. Ki tudja, mit hoz az élet.
A mondat úgy hasította ketté a csendet, mintha pengét húztak volna végig a levegőn. Eszter először fel sem fogta, hogy ezt Gábor valóban kimondta.
– Tessék? – kérdezett vissza lassan.
– Hát te mondogattad mindig, hogy mindennek biztos alapokon kell állnia – magyarázta a férfi. – Mi van, ha megbetegszel, ne adj’ isten, vagy történik valami? Család vagyunk, nem?
Eszter letette a csészéjét az asztalra. Az ujjai alig észrevehetően remegtek.
– Ezt most komolyan mondod?
– Miért ne mondanám komolyan? – nézett rá Gábor úgy, mintha a világ legtermészetesebb ötletét vetette volna fel, mondjuk azt, hogy vegyenek egy macskát. – Teljesen ésszerű. Egy házasságban legyen közös vagyon.
– Közös? – ismételte Eszter halkan. – Gábor, te ide költöztél hozzám. Ebben a lakásban minden az én munkámból van. Én vettem, én fizettem, én törlesztettem a hitelt. Ez az én otthonom.
– És akkor mi van? – húzta el a száját a férfi. – Normális családokban megosztják egymással, amijük van. Az nem normális, hogy az egyik ember vendégként él a másik mellett, miközben a másik mindenről parancsolgat.
– Ha ennyire megalázónak érzed, hogy itt laksz, senki sem tart vissza – felelte Eszter, és nem kapta el a tekintetét.
Gábor egy pillanatra megmerevedett. A szemében valami hideg és szúrós villant, olyan ingerültség, amelyet már nem is próbált igazán elrejteni.
– Szóval így állunk? – kérdezte élesen. – Én csak felvetettem egy értelmes megoldást, te meg azonnal támadásnak veszed.
– Azt védem, amit a saját erőmből szereztem meg – mondta Eszter csendesen. – Ez nem támadás. Ez józan ész.
Ekkor Gábor olyan mondattal állt elő, amely végleg szétzúzott köztük valamit.
– És utánad kié lesz? – kérdezte látszólag nyugodtan, de a szeme különös fényben csillogott. – Gyereked nincs. Leventének jól jön majd, ha felnő.
Ez jobban fájt, mintha arcul ütötték volna. Eszter mellkasában hirtelen forróság támadt, a levegő pedig mintha megakadt volna a tüdejében.
– Hogy mered? – suttogta. – Hogy mered ezt a szememre hányni?
– Csak kimondom a tényeket – válaszolta Gábor fagyosan. – Nekem van fiam. Neki egyszer szüksége lesz fedélre a feje fölött.
Eszter felállt. A fejében tompa zúgás kezdődött.
– Nekem pedig van unokaöcsém – vágta rá keményen. – És ha ez a lakás egyszer bárkire is rászáll, az egészen biztosan nem a te gyereked lesz.
– Az unokaöcs nem fiúgyermek – vetette oda Gábor. – Én viszont a férjed vagyok. Törvényesen, ha esetleg elfelejtetted volna.
– Attól, hogy valami törvényes, még nem lesz tisztességes – mondta Eszter, egyenesen a szemébe nézve.
A csend súlyosan ereszkedett rájuk, mint egy poros, régi függöny. Abban a pillanatban Eszter pontosan megértette: vége. Ez már nem házasság. Csak egy üzlet, amelyben őt akarták kijátszani.
Nem emelte fel a hangját. Nem tört ki sírásban. Csak nézte Gábort, és életében először nem a férjét látta benne, hanem egy idegent.
Az a beszélgetés után Eszter úgy érezte, mintha a saját lakása is megváltozott volna körülötte. A falak ridegebbnek tűntek, a padló hangosabban nyikorgott, a levegő pedig magába szívta a feszültséget, mint a szivacs a füstszagot. Gábor nem költözött el azonnal. Járt-kelt a lakásban, mintha hadszíntéren mozogna, és hallgatott. Ez a némaság azonban rosszabb volt bármilyen ordítozásnál. Eszter minden helyiségben érezte a férfi jelenlétének nehéz, ragacsos, kellemetlen árnyékát.
A veszekedést követő első napokban alig szóltak egymáshoz. Reggel Gábor elment dolgozni, este hazajött, leült a tévé elé, és úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Eszter szótlanul elé tette a vacsorát, és a jelenet nap mint nap megismétlődött, mintha mindketten valami képtelen színdarab szereplői lennének.