– Ez már nem a te lakásod, Nóra. Mi most itt meghúzzuk magunkat egy darabig, te pedig ne rendezz jelenetet – sziszegte Anita, miközben az én ágyamon ült, az én köntösömben, és a hamut az esküvői készletem egyik kistányérjába pöckölte.
Megálltam a hálószoba ajtajában, és egy pillanatig még a vizes kabátomat sem vettem le. Debrecenben egész nap az arcomba verte az októberi eső, a taxi alig vánszorgott el az állomástól, a bőrönd húzta a karomat, én pedig otthon csendre és forró zuhanyra számítottam. Ehelyett idegen lábak terpeszkedtek a takarómon. Zoltán az ablak melletti fotelben hevert el, és valami borostyánszínű italt kortyolt az egyik poharamból. A parkettán sáros lábnyomok sötétlettek. A fürdőszoba felől cigarettafüst szivárgott, pedig Gábort már legalább tízszer megkértem, hogy még a konyhában se gyújtson rá, nemhogy a fürdőben. Az előszobai padon Anita lakkozott táskája hevert, mellette a csizmája, az én papucsom és egy idegen férfihátizsák, szétnyitva, mint egy rossz verekedés után tátva maradt száj.
Nem kezdtem ordítani. Nem azért, mert nem lett volna mit mondanom. Épp ellenkezőleg. Csak van az a pillanat, amikor az ember látja, hogy az életét már nem is udvariasan kérik félre, hanem könyökkel tolják odébb, és odabent túl nagy lesz a csend egy botrányhoz.
– Hol van Gábor? – ennyit tudtam kipréselni magamból.
Anita félmosolyra húzta a száját, és keresztbe tette a lábát, mintha nem az én otthonomban ülne, hanem valami olcsó albérletben, ahová „csak egy hétre” ugrott be.

– Elment a boltba. Vízért. Pár napig itt leszünk, ne vágj már olyan képet, mintha ez akkora tragédia lenne.
Zoltán horkantott, a pohárról fel sem nézve.
– Ugyan már. Család vagyunk, nem?
Abban a másodpercben kristálytisztán megértettem, hogy a veszekedés nekik kedvezne. Anita pontosan az a fajta nő volt, aki a kiabálástól kivirágzik. Utána majd mindenkinek elmesélné, hogy „Gábor felesége teljesen őrült”, meg hogy „mi csak két napra kéredzkedtünk be”, és hogy „majdnem nekünk esett”. Zoltán természetesen hozzátenne néhány mocskos részletet. Gábor pedig megint zavartan pislogna, és elővenné a kedvenc mondatát: „Miért kell ezt rögtön így, nyugodtan is meg lehetett volna beszélni.” A végén ebben a ragacsos családi masszában megint én lennék a hisztérika.
Lassan letettem a bőröndöt a fal mellé.
– Értem – mondtam halkan.
Úgy tűnt, Anita ettől még csalódott is lett.
– Ennyi?
– Egyelőre ennyi.
Kiléptem a hálóból, kívülről behúztam az ajtót, és ráfordítottam a kulcsot. Ugyanilyen nyugalommal zártam be a vendégszoba ajtaját is, ahol a kabátjaik és a szatyraik szanaszét hevertek. Zoltán nem azonnal pattant fel. Csak akkor, amikor meghallotta a zár kattanását.
– Hé! – üvöltötte. – Mégis mit művelsz?
Én már az előszoba felé mentem. Közben elővettem a telefonomat, megnyitottam a híváslistát, és tárcsáztam a 112-t.
– Illetéktelen behatolás történt a lakásomba – mondtam egyenletes hangon, amikor az operátor jelentkezett. – Debrecen, ez és ez az utca, ez és ez a házszám. Idegen személyek tartózkodnak az ingatlanban a beleegyezésem nélkül, a berendezésben kár keletkezett, és felmerül a lopási kísérlet gyanúja is.
A hálószoba ajtaja mögött először csend lett, aztán felcsattant Anita visítása:
– Te teljesen megőrültél?!
A lépcsőházból nedves vakolat, ázott vas és valaki hagymás vacsorájának szaga áradt be. A régi bérházunkban mindig nehezek voltak a lépcsők, magasak a plafonok, vastagok az ajtók, és volt benne az a különös, tompa visszhang, amelyben az idegen ordítás még csúnyábban szól. Nekidőltem a falnak, és csak akkor vettem észre, mennyire remegnek az ujjaim.
A tét már nem pusztán a lakás volt. Nem csak a tárgyak, a parketta, a készlet, a ruháim vagy az irataim. Hanem az utolsó dolog is, ami ebből a házasságból kifelé még vállalhatónak látszott: az a látszat, hogy Gábor egyszerűen csak túl szelíd. Hogy nincs benne rosszindulat. Hogy nehezére esik nemet mondani. Csakhogy ez hazugság volt. A szelíd emberek nem költöztetnek be egy egész társaságot az otthonodba, amíg te üzleti úton vagy, és nem adják oda a hálószobád kulcsát a testvérüknek. A szelíd ember legfeljebb fél a konfliktustól. Gábor viszont már régóta a félelmével takargatta mások pofátlanságát.
A járőr gyorsan úton volt. Az októberi eső dobolt a lépcsőházi ablakon, lentről becsapódott a kapu, valaki nehézkesen kapaszkodott felfelé a lépcsőn. A telefonom kijelzőjét néztem, és közben azon járt az eszem, hogyan is jutottunk idáig.
Amikor Gáborral összeházasodtunk, azt hittem, a legnagyobb gyengesége az, hogy mindenkinek tetszeni akar. Olyan férfi volt, aki társaságban mindig odébb húzta a széket, teát töltött, segít felvinni a szatyrokat, és látszólag minden helyzetben a békét keresi.
