Csakhogy az ilyen emberek sokszor a végletekig mentegetik azt is, aki már régen kihasználja őket. A harsány, erőszakos, magabiztos férfiak után Gábor szelídsége eleinte szinte ajándéknak tűnt. Akkoriban rengeteget dolgoztam, komoly polgári pereket vittem, hozzászoktam, hogy nyomás alatt sem eshetek szét, és az arcomon nem látszódhat, mennyire fáradt vagyok. Mellette mintha pihenni lehetett volna. Otthonos volt, mosolygós, értett hozzá, hogyan kell szépen feltenni a fényfüzéreket, vagy órákon át betűtípust választani egy logóhoz, mintha a nyugodt élet pontosan ilyen apróságokból állna.
A baj azonban nem kizárólag vele volt. A baj többnyire a rokonságával együtt lépte át a lakásunk küszöbét.
Anita nyolc évvel idősebb Gábornál, mégis úgy viselkedett, mintha ő lenne a család törékeny, védtelen kislánya, akit a sors szakadatlanul bánt. Nála mindig történt valami. Hol az albérlete lett „teljesen váratlanul” megfizethetetlen. Hol a munkája „átmenetileg” nem akart összejönni. Egyszer egy férfi hagyta cserben, máskor az egészsége romlott meg éppen akkor, amikor pénzt kellett volna visszaadnia. Ez az örök szétesettség pedig valamiért mindig Gábor vállára zuhant.
— De hát a nővérem — suttogta Gábor, amikor abban az évben már harmadszor találtam Anitát a konyhánkban mártírarccal, egy újabb tragikus élettörténet közepén.
— Felnőtt nő — emlékeztettem.
— Tudom. De ha én nem segítek neki, akkor ki fog?
Ez a kérdés mindig csapda volt. Ha azt feleltem, hogy fogalmam sincs, Gábor sértett némaságba burkolózott. Ha azt mondtam, oldja meg Anita maga, abban a pillanatban én lettem az érzéketlen, keményszívű feleség. Anita pedig különös tehetséggel tudta úgy beállítani mások határait, mintha azok kegyetlenségből emelt falak lennének.
Zoltán tavasszal bukkant fel az életében. Durva modorú, hangos férfi volt, olcsó kölni és cigaretta szaga lengte körül, és természetesnek vette, hogy felrakja a lábát a bútorra akkor is, ha a házigazdák éppen ránéznek. Folyton valami „üzletről”, „induló projektről”, „rendes pénzmozgásról” beszélt, de a valóságban vagy munka nélkül ült, vagy éppen „átmenetileg ismerősöknek segített”. Az első este, amikor Gábor elhozta őket hozzánk „csak egy vacsorára”, Zoltán az én lenvászon konyharuhámba törölte a kezét, aztán végigmérte a mennyezetet, és elismerően füttyentett.
— Szépen berendezkedtetek. Itt azért el lehetne lakni.
Már akkor rossz érzésem támadt. Még nem félelem volt ez, inkább undorító kellemetlenség, amilyen akkor fogja el az embert, amikor egy idegen túl otthonosan méregeti a falait.
Aztán jöttek az apró furcsaságok. Anita egyre gyakrabban kérdezgette, mikor utazom el munkaügyben. Gábor egyszer csak úgy mellékesen megkérdezte, nincs-e véletlenül második kulcskészletem, mert „sosem lehet tudni, mi történik”. Nemet mondtam. Ő megsértődött.
— Nem bízol bennem?
— Benned bízom — válaszoltam lassan. — Csak nem mindenkiben, akinek te mindenáron meg akarsz felelni.
Erre felfújta magát, bevonult a szobába, és két napig azon a halk, szemrehányó hangon beszélt velem, amellyel az emberek veszekedés nélkül is képesek büntetni a másikat. Én pedig, mint oly sokszor, egy idő után magam mentem békülni. Mert kimerültem. Mert a munkám belülről égetett ki. Mert legalább otthon csendre vágytam, nem újabb beszélgetésre arról, hogy milyen hálátlan vagyok az ő családjával szemben.
Az első igazán komoly ütés egy héttel a szegedi utam előtt ért.
A szokásosnál korábban értem haza, kinyitottam az előszobai szekrényt, és azonnal feltűnt, hogy az egyik táskám nem ott van, ahol hagytam. Drága darab volt, sötét meggyszínű, egy nehéz ügy megnyerése után vettem magamnak jutalmul, és szinte soha nem hordtam. Amikor belenyúltam, Anita édeskés parfümjének szaga csapott meg. A kezemben tartottam a táskát, és pontosan tudtam: ez már nem figyelmetlenség. Nem az, hogy „jaj, véletlenül rossz szatyrot kaptam fel”. Ez valami más volt. Valaki próbálgatta az életemet. Megkóstolta, meddig mehet el.
— Gábor — szóltam ki akkor.
A szobából lépett elő, laptopot tartott a kezében.
— Mi az?
— Anita hozzányúlt a holmijaimhoz?
Csak egy pillanatnyi szünet következett, de nekem az is elég volt.
— Csak megnézte. Most sajnálod tőle?
— Sajnálom? — ismételtem meg halkan.
— Nóra, kérlek, ne kezdd. Nem lopta el.
Ez volt az a mondat, amely után először nem egy újabb házastársi vitára gondoltam, hanem eljárásra. Arra, hogy egyszer majd a saját házasságommal is azt kell tennem, amit nap mint nap a tárgyalóteremben végzek: leszedni róla az illúziókat, és meghagyni a puszta tényeket.
Aztán bekövetkezett valami, amire még így sem voltam felkészülve.
Egy nappal korábban jöttem vissza Szegedről, és nem csupán azt láttam, hogy Anita a hálószobámban van. Azt láttam meg, milyen gyorsan hagyják abba az emberek a színjátékot, ha biztosak benne, hogy te még legalább huszonnégy óráig nem fogsz megjelenni. A konyhában a hamutartó tele volt cigarettacsikkekkel. A fürdőszobában, a radiátorra terítve, Anita harisnyája száradt.