Az íróasztalomon ott hevert a munkahelyi tabletem, kijelzővel lefelé fordítva. De a legundorítóbb nem is ez volt, hanem az a sűrű, idegen magabiztosság, ami betöltötte a lakást. Már nem úgy viselkedtek, mint akik szívességet kértek, hogy meghúzhassák magukat nálunk. Úgy mozogtak benne, mintha ez természetes volna. Mintha már itt laknának.
Amikor kiérkeztek a rendőrök, Anita kezdett el először üvölteni.
— Ez az őrült bezárt minket! — sikította, alighogy András hadnagy és a társa felértek az emeletre. — Rokonok vagyunk! Meg volt beszélve!
Én a fal mellett álltam. A kabátom átázott, a hideg anyag lassan áthűtötte a vállamat, mégis higgadt hangon beszéltem. Nem azért, mert erkölcsileg fölötte álltam volna a jelenetnek. Egyszerűen a munkámban megtanultam, hogy néha a hangnem többet számít, mint maga a tényanyag. Tényből pedig addigra bőven volt elég.
— A lakás az én nevemen van. A tulajdonos engedélye nélkül, a távollétemben idegen személyeket költöztettek be. Vannak nyomai rongálásnak. Bejutottak a személyes szobámba is. Kérem, hogy mindezt hivatalosan rögzítsék.
András hadnagy fiatal volt, de az arca olyan fáradtságot hordozott, mint aki egyetlen műszak alatt már túl sok családi őrületet látott. Először óvatos udvariassággal méregetett engem. Aztán a tekintete Zoltánra siklott, aki rögtön jogokat kezdett emlegetni, meg azt, hogy ez „családon belüli ügy”. Majd megnézte Anitát az én köntösömben, a hamutartót, a maszatos parkettát, és láthatóan egy pillanat alatt összerakta magában a képet.
— A tulajdoni papírok megvannak? — kérdezte.
— A telefonomon is, és a dolgozószobában egy mappában. A dolgozó zárva van.
— Kulcs?
— Nálam.
Gábor a lehető legrosszabb pillanatban bukkant fel. Valószínűleg meglátta lent a rendőrautót, és rohant felfelé. Egy csomag ásványvízzel a kezében esett be az emeletre, csuromvizesen, zavartan, azzal az arckifejezéssel, amely régebben még sajnálatot ébresztett bennem. Most már csak kimerültséget.
— Nóra, mégis mit művelsz? — préselte ki magából. — Hiszen ez Anita!
— Látom — feleltem.
— Ezt meg lehetett volna beszélni normálisan is.
— Kivel? — kérdeztem ugyanazzal a nyugalommal. — Azokkal, akik az én hálószobámban rendezkednek be?
Anita azonnal ráharapott a mondatra.
— Tessék, ugye megmondtam! Teljesen bolond! Mi csak pár hétre jöttünk, amíg beindítjuk a startupot!
A hadnagy felvonta a szemöldökét.
— Más lakásából indítanak vállalkozást?
Zoltán tett egy lépést előre.
— Figyeljen már, főnök, ezt ne kezdjük el. Mi családi alapon vagyunk itt.
— Vissza — szólt rá András szárazon.
És Gábor ekkor ijedt meg először igazán. Nem értem. Saját magáért. Azért, mert a jól bevált módszere, a „de hát rokonok” című menekülőút, most nem hatott egy egyenruhás emberre, akit szemmel láthatóan hidegen hagyott, ki kinek a húga vagy bátyja.
— Nóra, vond vissza a feljelentést — suttogta, már egészen más hangon. — Ne vigyük ezt idáig.
Ránéztem, és abban a pillanatban szinte teljes pontossággal láttam az egész házasságunkat. Azt, hogyan nem vittem idáig soha semmit. Nem vittem idáig Anita miatt. Nem vittem idáig a kulcsok ügyét. Nem vittem idáig akkor sem, amikor hagyta, hogy mások a dolgaim között turkáljanak. Nem vittem idáig akkor sem, amikor a nemet nem azért fogadta el, mert megértette, hanem mert későbbre halasztotta a nyomást. Mindig visszavettem magamból egy kicsit, csak hogy otthon maradjon valami, ami legalább távolról békére hasonlít.
— Nem — mondtam.
Anitát és Zoltánt kikísérték a folyosóra. Anita rögtön új szerepbe váltott.
— Ő a bátyám! — visította. — Jogom van itt lenni! Nem az utcáról estünk be!
— Ahhoz van joga, hogy kivegyen egy szobát valahol — szűrte a fogai között András. — Vagy ahhoz, hogy ne másszon be más ember lakásába.
Miközben ők vitatkoztak, a szomszéd lakás ajtaja kinyílt, és kilépett Béla bácsi. A harmadikról ismertük: nyugdíjas, szikár, egyenes tartású ember volt, kötött mellényben, olyan arccal, amely azt üzente, mindent lát, és semmit nem felejt el. Végignézett a lépcsőházon, aztán rajtam állapodott meg a tekintete.
— Nórácska, egy pillanatra — mondta halkan.
Eltűnt a lakásában, majd kisvártatva egy apró pendrive-val tért vissza.
— A folyosói kamera felvételei vannak rajta. Azóta van kamerám, amióta az a futáros eset történt. Úgy gondolom, most jól jöhet magának.
— Miféle felvételek? — kapta fel a fejét András.
Béla bácsi Anita felé biccentett.
— Tegnapelőtt ez a hölgy meg az úriember háromszor cipelt táskákat a lifthez. Aztán visszahozták őket. Már akkor furcsálltam, milyen idegesen költözködnek. Tegnap pedig a maga bundájában láttam elsuhanni itt a folyosón. Nem szóltam bele, gondoltam, családi ügy is lehet. Most viszont úgy látom, nem véletlenül tettem el a felvételt.
Anita arca kifakult. Zoltán félhangosan káromkodott.
— Ez már érdekesebb — mondta András halkan.
A pendrive-ot az én dolgozószobámban nézték meg. A felvételen tisztán látszott, ahogy Anita kilép a lakásból az én sötét táskámmal, aztán egy szatyorral, majd később visszatér, és idegesen körbekémlel a folyosón.