— Majd akkor gyertek nyaralni, ha a fiad vesz magának egy saját hétvégi házat. Addig viszont ne számítsatok rá, hogy itt szívesen látnak benneteket — mondta Anna az anyósának, minden szót külön megnyomva.
Anna a frissen megvásárolt kis nyaraló verandáján állt, és hosszasan beszívta a gyantás fenyőillatot. Végre eljutottak idáig. Öt esztendőn át félretett minden forintot, végeláthatatlanul számolgatták a hitellehetőségeket, Péterrel is számtalanszor összekaptak miatta — most pedig ott állt előtte az eredmény. A saját telkük. Egy apró, de barátságos házikó, a kert végében fiatal almafákkal, távolabb a tó csillanó víztükrével. Pont olyan volt, amilyennek álmodta.
— Péter, gondolj bele, nyáron ide felakaszthatnánk egy függőágyat… vagy akár egy hintát is — mondta mosolyogva, miközben a szemébe lógó tincset a füle mögé simította.
— Én meg már azt látom, ahogy a sütő mellett állok, és forgatom a nyársakat — húzta magához Péter, elégedetten körbenézve.
Épp az utolsó kartondobozt cipelték be a házba, amikor a kapunál megjelent egy kopott, régi Suzuki, és döcögve begurult az udvarra. Anna homloka azonnal ráncba szaladt. Ismerte azt az autót.
Elsőként Erzsébet szállt ki belőle, Péter anyja, harsány színű ruhában, vállán óriási táskával, mintha legalább egy hónapra érkezett volna. Utána Gábor, Péter öccse, cigarettával a szája sarkában, majd a felesége, Katalin, aki még be sem csukta maga mögött a kocsiajtót, máris előrántotta a mobilját, és villámgyorsan pötyögni kezdett rajta.
— Na, meg is érkeztünk! — tárta szét a karját Erzsébet olyan elégedetten, mintha ünnepi fogadtatás járna neki. — Úgy gondoltuk, benézünk hozzátok, aztán kicsit kifújjuk magunkat. A városban meg lehet fulladni ebben a melegben, itt meg… — végigmérte a házat és a kertet. — Hát, nem nagy szám, de megteszi.
Anna ujjai elhidegültek. Egyetlen telefonhívás sem előzte meg az érkezésüket.
— Anya… nem szóltál, hogy jöttök — mondta Péter bizonytalanul.
— Micsoda? Most már engedélyt is kell kérnem? — horkant fel Erzsébet. — Család vagyunk, nem idegenek.
Gábor eközben már a csomagtartóból rángatta ki a bőröndöket, és minden kérdés nélkül indult velük a bejárat felé.
— Nálatok merre van a hűtő? — kiáltott be a konyhából. — A sört gyorsan be kell tenni, a kocsiban langyosra melegedett.
Katalin fel sem nézett a telefonjából, csak odavetette Annának:
— Amúgy van Wi-Fi? Fel kéne töltenem pár sztorit.
Anna keze ökölbe szorult a köntöse zsebében. Úgy mozogtak a házban, mintha mindig is az övék lett volna.
— Péter — szólalt meg halkan, de a hangjában acélos él bujkált. — Ők most komolyan itt akarnak maradni?
Péter zavartan megdörzsölte a homlokát, és kerülte a tekintetét.
— Csak néhány napról lenne szó… Anya nem szokott ilyesmit kérni.
— Néhány nap? — Anna a bőröndökre nézett. A csomagok alapján inkább egy teljes hétre, ha nem többre készültek.
Mire felocsúdott, Erzsébet már a hálószobában nyitogatta a szekrényeket, és a saját ruháit pakolta ki.
— Anna, ugye nem gond, ha mi itt alszunk? — szólt ki könnyedén. — A másik szobában az a kanapé borzasztó kemény, nekem attól rögtön megfájdul a derekam.
Anna élesen Péterre kapta a tekintetét.
— Ezt most hagyod?
Péter hosszú, fáradt sóhajt hallatott.
— Ugyan már, mit számít… Hadd legyenek itt. Egy hét az egész.
— Nem, Péter — Anna hangja megremegett, de nem hátrált meg. — Ez a mi házunk. Ha most nem teszed világossá, hogy ők vendégek, nem pedig tulajdonosok, akkor majd én mondom meg nekik. És biztos lehetsz benne, hogy azt nem fogod élvezni.
A levegő hirtelen feszültté vált, mintha a ház is visszatartotta volna a lélegzetét.
Abban a pillanatban valami hangosan csörömpölt a konyhában.
— Hoppá! — nevetett fel Katalin. — Semmi komoly, ugye? Biztos nem volt drága.
Anna lassan, erővel fújta ki a levegőt. Világos volt számára: ez még csak a kezdet.
Másnap reggel egy ajtócsapódás rázta ki az álomból. Anna összerezzent, majd kinyitotta a szemét. A függönyön alig derengett át a kora reggeli fény, a házban azonban már úgy zúgott az élet, mintha dél lenne.
Magára terítette a köntösét, és kiment a folyosóra. A konyha felől harsány nevetés hallatszott, a levegőben pedig sült szalonna erős illata terjengett.
— Jó reggelt, álomszuszék! — kiáltott rá Erzsébet a tűzhely mellől, miközben serpenyőben forgatta a tojást. — A reggeli mindjárt kész. Te csak a kávét indítsd el, én nem boldogulok ezzel a masinaoddal.
Anna az asztalra nézett. Két tányér volt megpakolva bőségesen: tojás, bacon, péksütemény. Minden jel arra mutatott, hogy kizárólag magukra gondoltak.
— Eszetekbe sem jutott, hogy talán mi is ennénk valamit? — kérdezte, és igyekezett nyugodt maradni.
— Jaj, ugyan, te úgyis mindig fogyókúrázol — legyintett Erzsébet. — Péter meg majd melegít magának valamit, ha felkel.
A nappaliból Gábor hangja bömbölt át:
— Anna, hol tartjátok a távirányítót? Itt csak valami filmek vannak, egy szót sem értek belőlük.
— Az asztal fiókjában — válaszolta Anna.
— Nincs ott.
— Az újság alatt keresd.
— Ja, megvan.
A következő pillanatban egy fociközvetítés hangja töltötte be a házat, olyan hangerővel, hogy a poharak is beleremegtek.
Anna lefőzte a kávét, majd inkább kiült a veranda lépcsőjére. Nem telt bele egy perc, Péter is megjelent mellette. Gyűrött arccal ült le, látszott rajta, hogy alig aludt.
— Te is menekülsz? — kérdezte Anna, és hiába akarta visszatartani, egy halvány, keserű mosoly mégis átfutott az arcán.
— Mindig ilyenek? — Péter végighúzta a tenyerét az arcán.
— Ezt most kérdezed komolyan? Eddig nem tűnt fel?
Péter megint sóhajtott.
— Kibírjuk. Csak pár nap…
— Péter — fordult felé Anna. — Beköltöztek a hálónkba. Kérdés nélkül eszik a mi ételünket. Reggel hétkor üvöltetik a tévét. Ezek nem vendégek. Ez inkább megszállás.
Péter a halántékát dörzsölte.
— Nem akarok balhét.
— És szerinted én erre vágyom?
Ekkor kivágódott a bejárati ajtó, és Katalin lépett ki a verandára.
— Á, hát itt vagytok! — mosolygott rájuk, bár a tekintete egyáltalán nem volt meleg. — Anna, nincs véletlenül iPhone-töltőd? Az enyémet otthon felejtettem.
— A hálószobában van, a felső fiókban.
— Nem hoznád ki? Most lakkoztam ki a körmöm, még nem teljesen száraz — emelte fel a kezét, hogy megmutassa a friss manikűrt.
Anna lassan felállt.
— Katalin, tudtad, hogy ebben a házban a lábak használata is engedélyezett?
Katalin arca egy másodpercre megfeszült, aztán erőltetett kacagást hallatott.
— Jaj, de szellemes vagy! Jó, jó, majd bemegyek érte.
Azzal eltűnt odabent, a cipősarka hangosan kopogott a padlón.
Péter cigarettát vett elő, és rágyújtott.
— A francba… Lehet, hogy tényleg beszélnem kellene velük, hogy…
— Hogy micsodát? — csattant fel Erzsébet hangja az ajtóból. Ott állt karba tett kézzel, szúrós tekintettel. — Hogy takarodjunk? Így hálálod meg az anyádnak? Harminc évig neveltelek, és te…
— Anya, én csak azt akartam… — kezdte Péter, de a mondat elhalt a szájában.
— Semmit sem akartál! — Erzsébet hirtelen Anna felé fordult. — Te uszítod a fiamat ellenünk!
Anna kiegyenesedett.
— Erzsébet, előzetes szó nélkül állítottatok be. Elfoglaltátok a hálószobánkat. Úgy viselkedtek, mintha…
— Elég legyen! — vágta el az asszony, és ingerülten legyintett. — Micsoda hálátlan teremtés vagy! A család az család!
— A család nem gázol át a másikon — felelte Anna.
Néhány pillanatra csend telepedett közéjük.
Erzsébet arca ekkor hirtelen megkeményedett.
— Jól van — mondta, és hátrébb lépett. — Ha ezt akarod… Akkor elmegyünk. Péter pedig velünk tart.
Megfordult, és dühösen beviharzott a házba.
Péter azonnal felpattant.
— Anna…
— Menj — mondta Anna anélkül, hogy ránézett volna. — Rendezd le a családoddal.
Péter tétovázott egy rövid ideig, aztán az anyja után indult.
Anna magára maradt a verandán. Valami fájdalmasan összeszorult benne, de pontosan érezte: a viharnak még koránt sincs vége.
Néhány perccel később a nappali ajtajában állt, és dermedten bámult maga elé. A padlón, a porcelándarabok szórt csillogásában ott feküdt a kedvenc vázája — az édesanyja utolsó ajándéka, mielőtt örökre elment.