A törmelék fölött Katalin álldogált, arcán olyan könnyed, szinte pimasz mosollyal, mintha az egésznek semmi jelentősége nem volna.
— Miért bámulsz úgy, mintha valami szörnyűséget követtem volna el? — kérdezte vállat vonva. — Nem én dobtam le. Leesett, amikor elhúztam a függönyt.
Anna lassú, merev léptekkel indult feléjük. Úgy érezte, minden apró porcelándarab külön-külön beléhasít. Leguggolt, és felemelt egy nagyobb szilánkot, amelyen még tisztán látszott a finom, régi virágminta.
— Fogalmad van róla, milyen régi volt? — szólalt meg halkan. — Több mint százéves. Még az édesanyám nagyanyja őrizte meg…
— Jaj, ne kezd már! — horkant fel Katalin. — Kit érdekel? Egy ócska dísztárgy volt. Péter is mondta, hogy tele van a ház ilyen porfogókkal a „drága halottaidtól”.
Anna egyetlen pillanat alatt kiegyenesedett. A füle zúgott, a vére vadul lüktetett a halántékában.
— Kifelé. — Remegő ujjal az ajtó irányába mutatott. — Most azonnal hagyd el a házamat.
Katalin látványosan megforgatta a szemét.
— Ugyan már, ne rendezz jelenetet! Ez nem a te házad, hanem a családé. Erzsébet mondta…
— Azt mondtam, kifelé! — kiáltott rá Anna olyan erővel, hogy Katalin önkéntelenül is hátrább lépett.
A hangzavarra a többiek is berohantak. Erzsébet elsőként furakodott közéjük, arcán már ott ült a felháborodott fölény.
— Mi ez a cirkusz?
— Ő kezdte! — vágta rá Katalin, Annára mutatva. — Nekem támadt egy vacak váza miatt!
Anna szó nélkül az anyósa elé tartotta a szilánkot. Erzsébet rápillantott, aztán kelletlen mozdulattal legyintett.
— És akkor mi van? Eltört. Ilyesmi megesik. Nem kell ebből tragédiát csinálni.
Péter az ajtófélfánál állt, egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát. Anna felé fordult, a tekintetével kapaszkodót keresett benne, de a férfi elnézett mellette, majd lesütötte a szemét.
— Péter… — kezdte Anna, de a férje közbevágott.
— Anna, tényleg… — mondta bizonytalanul. — Egy váza miatt talán nem kellene ekkora botrányt csapni.
Ebben a másodpercben Anna számára minden a helyére került. Lassan beszívta a levegőt, és igyekezett nem remegni.
— Értem — mondta különös nyugalommal. — Akkor én távozom. Amíg ők itt vannak, én nem maradok.
Erzsébet gúnyos kacaja élesen hasított a levegőbe.
— Menj csak. Legalább végre nyugalom lesz.
Anna bement a hálószobába. A háta mögül Katalin rikácsolása hallatszott:
— Ezt most komolyan gondolja? Hát ez teljesen bolond!
Anna becsukta maga mögött az ajtót, majd nekidőlt a hideg fának. A könnyei már ott égtek a szemében, de nem engedte őket lecsordulni. Elővette a telefonját, taxit rendelt, aztán gépies mozdulatokkal elkezdte összeszedni a legszükségesebb holmikat.
Harminc perc múlva bőrönddel a kezében kilépett a folyosóra. Péter a konyhaasztalnál ült, fejét két kezébe temetve, mintha ezzel elbújhatna mindaz elől, ami történt.
— Akkor jövök vissza, ha már nem lesznek itt — mondta Anna.
Péter csak némán bólintott. Még csak fel sem emelte a fejét.
Amikor a taxi kigördült a kapu elől, Anna még egyszer hátranézett. A nappali ablakában Erzsébet alakja rajzolódott ki. Az asszony elégedett, hideg mosollyal kísérte a távozását.
A valódi csapás azonban csak később érte. Egy órával később Anna visszament néhány otthon felejtett iratért. Már a hálószoba félig nyitott ajtajánál járt, amikor meghallotta az anyósa hangját.
— Hadd menjen csak. Elválnak, a ház fele Pétert illeti, a másik felét pedig majd bíróságon elrendezzük. Már beszéltem is valakivel…
Anna földbe gyökerezett lábbal állt. Aztán hangtalanul hátralépett, és ugyanolyan csendben elhagyta a házat.
Most már nem volt kétsége. Ez nem egyszerű családi vita volt. Ez háború.
Három nappal később Anna Júlia üres lakásában ült, és mozdulatlanul nézte az ablaküveget. Az eső apró, egyenletes koppanásokkal verte a párkányt, mintha valaki könyörtelen pontossággal számolná a veszekedés óta eltelt időt. Péter azóta egyszer sem kereste.
A mobilja az asztalon feküdt. A kijelzőn az utolsó üzenet Erzsébettől világított:
„Te teszed tönkre ezt a családot. Gondold végig, mit műveltél.”
Anna hirtelen felkapta a telefont, és felhívta a férjét. Sokáig csengett, mire Péter végül beleszólt.
— Anna… — A hangja rekedt és kimerült volt.
— Megkaptad anyád üzenetét?
— Igen… Ő csak aggódik.
— Aggódik? — Anna majdnem felnevetett, de időben visszanyelte a keserűséget. — Péter, hallottam, miről beszélt. A ház felosztásáról.
A vonal túlsó végén csend támadt. Aztán Péter nagyot sóhajtott.
— Félreértetted.
— Nem. Nagyon is pontosan értettem. El akarják venni tőlünk a házat.
— Anna, ezek csak indulatból kimondott mondatok voltak…
— Nem, Péter. Ez nem indulat. Ez terv.
Azzal megszakította a hívást. A telefon még a kezében volt, de az ujjai reszkettek.
Körülbelül egy óra múlva csengettek. Amikor ajtót nyitott, Péter állt a küszöbön. Gyűrött volt, borostás, a szeme vörös a kialvatlanságtól.
— Nem megy nélküled — mondta alig hallhatóan.
Anna egy ideig csak nézte.
— És ők?
— A nyaralóban maradtak.
Anna félreállt, és beengedte.
— Nem tudtam, hogy tényleg ilyesmit forgatnak a fejükben — roskadt le Péter egy székre, majd a tenyerébe temette az arcát. — Anyám azt mondta, te mindent eltúlzol, és kitalálod az egészet…
— És te hittél neki.
— Én… — Péter megakadt. — Nem tudom, mit hittem.
Anna leült mellé. Már nem kiabált. A hangja csendes volt, de kemény.
— Akkor ezt hallgasd meg.
Elővette a mobilját, megnyitotta a felvételt, és elindította. Erzsébet hangja tisztán, minden kétséget kizáróan hallatszott:
„Elválnak, a ház fele Péteré lesz, a másik felét pedig majd perrel megszerezzük…”
Péter arca elsápadt.
— Ezt honnan…
— Visszamentem az iratokért. És felvettem.
A férfi hirtelen felállt, és idegesen járkálni kezdett a szobában.
— Úristen… Szóval tényleg… tényleg ezt akarják…
— Most már elhiszed?
Péter megállt, és ránézett.
— Akkor eladjuk a nyaralót.
Anna meglepetten felvonta a szemöldökét.
— Tessék?
— Eladjuk. Aztán veszünk egy másikat. Olyat, amihez nekik semmi közük.
Anna lassan megrázta a fejét.
— Nem. Ez a mi otthonunk. Nem fogjuk önként átengedni nekik.
— De mégis hogyan…
— Úgy, hogy megvédjük. Együtt.
Péter sokáig nézte őt. Aztán a tekintetében először jelent meg valami, ami nem bűntudat volt, hanem elhatározás.
— Rendben — mondta. — Együtt.
Ebben a pillanatban megszólalt Péter telefonja. A kijelzőn egyetlen szó állt: „Mama”.
Egymásra néztek.
— Ne vedd fel — mondta Anna halkan.
Péter letette a készüléket az asztalra, és magához húzta Annát.
A telefon azonban tovább csörgött.
Másnap reggel erőszakos kopogás verte fel a lakást. Anna az órára pillantott: fél nyolc volt. Péter az éjszakai műszak után még mélyen aludt. Anna gyorsan magára kapta a köntösét, és az ajtóhoz ment.
— Ki az?
— Nyisd ki, kedvesem! — szűrődött be kintről egy túlságosan is ismerős hang.
Anna mély levegőt vett, aztán elfordította a kulcsot. Erzsébet állt odakint, vadonatúj kabátban, frissen lakkozott körmökkel, gondosan beállított frizurával. Mögötte Gábor álldogált zavartan, mintha legszívesebben máshol lenne.
— Hát így fogadod az embert, mint családtagot? — kérdezte Erzsébet, és már be is lépett, anélkül hogy meghívták volna. Látványosan végigmérte a lakást. — Kellemes. Persze lehetne sokkal jobb is, ha a fiam végre hozzá méltó körülmények között élne.
Anna a hálószoba ajtaja elé állt.
— Péter alszik. Éjszaka dolgozott.
— Ó, szegény kisfiam! — csapta össze a kezét Erzsébet színpadiasan. — Mintha én nem dolgoztam volna éjszakákon át, amikor felneveltem!
A hálóból mocorgás hallatszott. Nem sokkal később Péter jelent meg az ajtóban, álmos arccal, gyűrött pólóban.
— Mama? Mi történt?
— Végre előkerülsz! — tárta szét a karját Erzsébet. — Három napja nem hívod fel az anyádat, nem válaszolsz rendesen! Már azt hittem, kórházban vagy!
Péter megdörzsölte az arcát.
— Dolgoztam…
— Hazudsz! — vágta rá az asszony élesen, és egy lépéssel közelebb lépett hozzá. — Vele voltál! A saját anyádat félredobtad ezért a… — A mondat végét nem mondta ki, de a pillantása, amelyet Annára vetett, mindent elárult.
Anna Péter arcát figyelte. Látta rajta a zavart, de most már valami más is megjelent benne: makacs, lassan ébredő elszántság.
— Elég, mama — mondta Péter csöndesen. — Annával mindent megbeszéltünk. Tudom, mit terveztél a nyaralóval kapcsolatban.
Erzsébet egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán erőltetett nevetésbe kezdett.