— Vedd el a kezed a telefonról! Az az én megtakarított pénzem, felfogtad?! — csattantam fel, amikor észrevettem, hogy a férjem éppen egy tekintélyes összeget készül átutalni az anyjának.
Anna hónapról hónapra félretett húszezer forintot. Ha valamelyik kiadáson sikerült faragnia, vagy vállalt néhány pluszórát, akkor még ennél is többet tett a számlára. A pénz apránként gyarapodott, de biztosan: négy teljes éven át egyetlen hónapot sem hagyott ki. Ezalatt nagyjából kilencszázhatvanezer forint gyűlt össze. Anna fejében ez az összeg már rég nem egyszerű tartalék volt, hanem a leendő saját otthonuk első részlete.
Ezekben az években Anna és a férje, Gábor, a férfi szüleinél laktak egy háromszobás lakásban. Az após, István, és az anyós, Erzsébet, átengedték a fiataloknak az egyik szobát. Ők maguk a hálóban húzták meg magukat, a harmadik helyiség pedig közös nappaliként szolgált az egész családnak. Kezdetben mindenki úgy beszélt erről, mint átmeneti állapotról: egy év, legfeljebb kettő, aztán majd különköltöznek. Csakhogy az esztendők múltak, a saját lakás pedig továbbra is csak terv maradt.
Anna egy magánorvosi rendelőben dolgozott recepciósként. Nem keresett sokat, viszont a fizetés mindig pontosan megérkezett. Gábor egy fuvarozócégnél volt sofőr. Az ő bevétele papíron magasabbnak számított, de kiszámíthatatlan volt: egyszer jutalékot kapott, máskor csúszott a kifizetés. Így a valódi takarékoskodás terhe szinte teljes egészében Annára hárult.
A félretett pénz egy külön bankszámlán pihent, amelyet Anna kifejezetten erre a célra nyitott. A hozzá tartozó kártyát otthon, egy kis ékszeres doboz mélyén tartotta, a PIN-kódot pedig senkivel sem osztotta meg. Még Gáborral sem. Azt tervezte, hogy ha egyszer sikerül lakást venniük, az ingatlan az ő nevére kerül majd. Nem rosszindulatból gondolkodott így, hanem óvatosságból. Az élet bármikor fordulhat egyet: munkahelyet el lehet veszíteni, fizetés elmaradhat, de egy lakás akkor is megmarad.
Gábor természetesen tudott a gyűjtögetésről. Időnként rákérdezett, mennyi van már a számlán, és ilyenkor meg is dicsérte a feleségét, amiért ilyen fegyelmezetten bánik a pénzzel. A mondat végére azonban rendszerint odabiggyesztette:
— Jó dolog, hogy gyűlik a családi alap. Ketten könnyebben jutunk majd saját lakáshoz.
Anna ilyenkor csak bólintott, de magában másként látta a helyzetet. A pénzt ő tette félre, a lemondásokat ő vállalta, a felesleges kiadásokat ő húzta ki a saját életéből. Gábor a keresetéből gyakran magára költött: hol új szerszámokat vett, hol beült a barátaival kávézni, hol valami másra ment el a pénze. Anna ezért úgy érezte, a megtakarítás nem közös érdem, hanem az ő kitartásának eredménye.
A mindennapokat különösen megnehezítette az anyósa jelenléte. Erzsébet ötvennyolc éves, élénk, fáradhatatlanul beszélő asszony volt, aki képtelen volt kívül maradni a fiatalok életén. Hol azt magyarázta, hogyan kellene főzni, hol a szobájuk rendetlenségét emlegette, hol valami újabb sérelmen kezdett panaszkodni.
Legszívesebben azonban a lányáról, Kingáról beszélt. Gábor nővére egy másik városban élt, manikűrösként dolgozott egy szépségszalonban. Volt egy kisfia, és állandó pénzzavarban volt.
— Kinga megint telefonált, teljesen kétségbe van esve — kezdte Erzsébet szinte minden második vacsoránál. — Már a rezsit sem tudja rendesen fizetni. A gyerek betegeskedik, a gyógyszerek meg egy vagyonba kerülnek.
— És a gyerek apja? Ő nem segít? — kérdezte egyszer Anna óvatosan.
— Miféle apa? — horkant fel az anyósa. — Amint megtudta, hogy Kinga terhes, nyoma veszett. A lányom teljesen egyedül neveli azt a gyereket.
— Biztosan nagyon nehéz neki — jegyezte meg Gábor együttérző hangon.
— Hát persze, hogy nehéz! — kapott azonnal a szón Erzsébet. — Ilyenkor kellene a testvérnek mellé állnia. A családnak az a dolga, hogy támogassa egymást.
Anna ezeknél a beszélgetéseknél igyekezett láthatatlanná válni. Felállt mosogatni, ruhákat hajtogatott, vagy úgy tett, mintha valami sürgős dolga akadt volna. Nem akart beleszólni Gábor családjának ügyeibe. Úgy gondolta, döntsenek ők arról, kinek mennyit adnak, és mire költik a saját pénzüket.
Csakhogy Erzsébet célozgatásai egyre kevésbé voltak burkoltak. Egyik nap arról mesélt, hogy a szomszédok összedobták a pénzt a fiuk autójára, máskor azt hozta szóba, hogy az egyik barátnője nagyobb összeget adott a lányának lakásfelújításra.
— Szép dolog, amikor egy családban működik az összefogás — mondta ilyenkor sokatmondó hangsúllyal, és közben hosszasan Gáborra nézett.
Gábor feszengeni kezdett, helyezkedett a széken, kerülte az anyja tekintetét, de konkrét ígéretet nem tett. Anna látta rajta, hogy kellemetlenül érzi magát, ugyanakkor megkönnyebbült, amiért a férje legalább egyelőre nem enged az anyja nyomásának.
Őszre azonban a feszültség érezhetően nőtt. Szeptemberben Kinga felhívta az anyját, és elmondta, hogy elmaradása van a közüzemi számlákkal, ezért azzal fenyegetik, kikapcsolják nála az áramot.
— Hallottatok már ilyet? — háborgott Erzsébet, amikor este újra előadta a telefonbeszélgetést. — Ott van egy pici gyerek, ezek meg képesek lennének sötétben hagyni őket! Nincs ezekben semmi emberség!
— Talán Kinga kereshetne valami mellékállást — vetette fel Anna halkan.
— Mellékállást? — csapta össze a kezét Erzsébet. — Egy kisgyerek mellett? Mégis kire bízná? Bölcsődébe sem jár még rendesen!
— Akkor esetleg fogadhatna valakit pár órára — próbálkozott Anna.
— Miből fizetne bárkit is? — csattant fel az anyósa. — Pont az a baj, hogy nincs pénze!
Ezzel a beszélgetés falnak ütközött. Anna inkább elhallgatott, mert pontosan tudta, hogy ebből nem lehet értelmes vita. Erzsébet fejében már megszületett az ítélet: Gábornak kötelessége pénzzel kisegíteni a nővérét.
— Gábor, te meg csak ülsz és hallgatsz? — fordult végül a fiához. — Kinga a saját nővéred! Nem hagyhatod magára, amikor bajban van!
— Anya, értem én, de nekünk sincs fölösleges pénzünk — felelte Gábor bizonytalanul. — Lakásra gyűjtünk.
— Ugyan már, milyen lakás! — legyintett Erzsébet. — Ti itt biztonságban vagytok, van fedél a fejetek fölött! A testvéred meg a gyerekkel együtt áram nélkül maradhat!
Anna ekkor szó nélkül felállt az asztaltól, és bement a szobájukba. Nem akarta tovább hallgatni ezt a jelenetet. Túl egyértelmű volt, hová akarja kifuttatni az anyósa az egészet.
A következő napokban Erzsébet egyetlen estét sem hagyott ki anélkül, hogy Kingáról ne beszélt volna. Mindig akadt újabb ok az aggodalomra. Egyszer a kisfiú fázott meg, másnap a lakás volt túl hideg, harmadnap az derült ki, hogy már rendes ételre sem futja.
— Éjszakánként már aludni sem tudok — sóhajtozott Erzsébet újra meg újra.