— Folyton a lányom jár a fejemben — siránkozott az anyósa. — Hát igazság ez? Az egyik gyerekemnek rendben van az élete, a másik meg közben nyomorog!
Gábor napról napra hallgatagabb lett. Anna pontosan látta rajta, hogyan telepszik rá a bűntudat. Erzsébet mesterien értett hozzá, hogyan kell a fia lelkiismeretét megpiszkálni: aprólékosan ecsetelte Kinga gondjait, mintha minden részlet külön vádat jelentene.
— Anya, nem lehet, hogy Kinga valahogy maga is keresne megoldást? — próbálkozott egyszer Gábor óvatosan.
— Miféle megoldást? — csattant fel Erzsébet. — Szerinted nem próbált már mindent? A barátnői sem tudnak adni, mindenkinek üres a zsebe. A bank meg szóba sem áll vele, mert kevés a fizetése.
— És valamilyen támogatás? Családsegítő, önkormányzat? — vetette közbe Anna.
— Ugyan már! — legyintett megvetően az asszony. — Hónapokig papíroztatják az embert, aztán a végén úgysem kap semmit.
Egyre világosabb lett: Erzsébet nem tanácsot keresett, hanem döntést akart kikényszeríteni. A fejében már régen eldőlt, hogy Gábornak kötelessége kisegíteni a testvérét, és semmiféle ellenvetés nem számított.
Szeptember huszonötödikén aztán elérkezett a végső roham. Vacsora közben Erzsébet letette a kanalat, és olyan hangon szólalt meg, mintha csak egy bevásárlólistát olvasna fel:
— Gábor, beszéltem Kingával. Százhúszezer forintra lenne szüksége. A tartozásokra meg arra, hogy az első hetekben talpra tudjon állni. Ennél többet nem kér.
Gábor kis híján félrenyelte a levest.
— Százhúszezer? Anya, nekünk nincs csak úgy ennyi pénzünk!
— Hogyhogy nincs? — kerekedett el Erzsébet szeme. — Anna talán nem rak félre? Tudom én, hogy gyűjtöget. Nem tegnap óta.
Anna kezében megállt a kanál. Tehát az anyósa tudott a megtakarításról. De mégis honnan?
— Anya, az a pénz lakásra van félretéve — próbálta Gábor csillapítani.
— Miféle lakásra? — horkant fel Erzsébet, és bosszúsan intett. — Itt is van fedél a fejetek felett. Kinga meg ott kínlódik a gyerekével!
— Négy éve teszem félre — szólalt meg Anna halkan. — Az lenne az önerőnk.
— És akkor mi van? — fordult felé az anyósa élesen. — Majd megint összegyűjtitek. A testvére viszont most van bajban!
— Erzsébet, megértem, hogy Kingának nehéz, de ezek a megtakarítások…
— Milyen megtakarítások? — vágott a szavába az asszony. — Gábor dolgozik, Gábor tartja össze ezt a családot. Vagy te talán többet viszel haza, mint a férjed?
Anna érezte, ahogy elönti a forróság. Most már világos volt: Erzsébet szerint, mivel Gábor keres többet, neki joga van eldönteni, mi legyen a család pénzével.
— Ezt az összeget én raktam félre a saját fizetésemből — mondta Anna, ezúttal már keményebb hangon.
— Na és? — nem tágított Erzsébet. — Egy háztartásban éltek. Egy asztalnál eszünk, együtt fizetjük a rezsit, együtt használjátok ezt a lakást.
— Attól még én spóroltam össze. Minden hónapban húszezer forintot tettem félre.
— És vajon kinek köszönheted, hogy ezt megtehetted? — húzta össze ravaszul a szemét az anyósa. — Ha albérletben laknátok, az a pénz már régen elment volna lakbérre.
Erzsébet érvelése áttörhetetlen falnak tűnt. Az ő fejében egyszerű volt a képlet: ha a fiatalok nem fizetnek külön lakhatásért, akkor minden félretett forint a közös családi kasszához tartozik, amelyről természetesen az idősebbek és Gábor rendelkeznek.
— Gábor, férfi vagy te egyáltalán? — fordult újra a fiához, és tovább szorította. — Tényleg képes lennél hátat fordítani a saját testvérednek?
— Anya, átgondolom — felelte Gábor erőtlenül.
— Mit kell ezen gondolkodni? — háborodott fel Erzsébet. — Kingának holnapra kell a pénz. Nem jövő hónapban, holnap!
Anna szó nélkül felállt. Egy falat sem ment volna le a torkán. Már nem volt kérdés számára, hogy Erzsébet másnap addig gyötri majd a fiát, amíg az el nem utalja Kingának a pénzt.
A szobájukba érve elővette a kis dobozt, amelyben a kártyáit tartotta. Sorra átnézte őket: megtakarítási számla, fizetési kártya, a mindennapi apró kiadásokhoz használt bankkártya. Minden megvolt. Egyelőre. De vajon meddig?
Gábor csak jó félóra múlva lépett be. Zavartan állt az ajtóban, és úgy nézett ki, mint aki előre szégyelli, amit mondani készül.
— Anna… anya azt mondta, tudja a megtakarítási kártyád PIN-kódját — kezdte bizonytalanul.
— Hogy tudná? — meredt rá Anna.
— Azt mondja, egyszer látta, amikor pénzt vettél fel.
Anna szeme elkerekedett. Vagyis Erzsébet figyelte őt. Megjegyezte a számokat. És most akár hozzá is férhetett volna ahhoz a pénzhez, amelyet Anna éveken át, forintról forintra rakott félre.
— Gábor, ez az én megtakarításom — mondta lassan, minden szót megnyomva. — Négy éve gyűjtöm.
— Tudom, de anya nem hazudik. Kingának tényleg nagyon nehéz.
— Akkor vállaljon több munkát. Vagy költözzön olyan helyre, ahol olcsóbb megélni.
— Anna, ezt te sem gondolhatod komolyan. Egy gyerekkel, pénz nélkül hogyan költözne el?
— Gábor, ha most odaadjuk neki ezt az összeget, kezdhetjük elölről az egészet. Megint évekig kell várnunk a saját lakásra.
— Nem feltétlenül évekig — próbálta győzködni a férje. — Mostantól ketten gyűjtünk majd. Gyorsabban összejön.
Anna ránézett, és abban a pillanatban megértette: Gábor fejében a döntés már megszületett. Nem tanácsot kér, csak azt szeretné, ha ő is rábólintana, hogy ne kelljen bűntudattal élnie.
— Nem egyezem bele — mondta Anna határozottan. — Ez a pénz a jövőnkre van félretéve.
— Kinga talán nem tartozik a családhoz?
— Kinga a te testvéred. A megtakarítás viszont az enyém.
Gábor nem felelt. Lefeküdt, de Anna látta rajta, hogy sokáig nem jön álom a szemére. Forgolódott, sóhajtozott, mintha a matrac alatt is a döntés súlya nyomná.
Másnap Anna a megszokott időben ért haza a munkából. A lakás furcsán csendes volt. István még nem érkezett meg, Erzsébet a nappaliban ült a tévé előtt. Gábor a hálójukban volt, telefon a kezében.
— Mit csinálsz? — kérdezte Anna, miközben levette a kabátját.
— Semmit, csak… nézegetem — felelte a férje túl gyorsan.
Anna közelebb lépett, és egy pillantást vetett a kijelzőre. A banki alkalmazás volt megnyitva. Gábor éppen egy átutalási megbízást töltött ki. Az összeg mezőben kilencszázhatvanezer forint szerepelt. Anna teljes megtakarítása.
— Kinek akarod elküldeni? — kérdezte jeges hangon.
— Anya azt mondta, segítenünk kell Kingának — motyogta Gábor. — Most tényleg nagy a baj.
Anna úgy érezte, a harag ökölbe szorítja benne a levegőt. A felismerés hidegen hasított belé: a férje a háta mögött készült elvenni tőle mindazt, amiért négy éven át dolgozott.