— Anyám kijelentette, hogy a lakást nem adjuk ki. Az autóra pedig próbálj meg te valahonnan pénzt szerezni — szúrta közbe a férje.
Eszter úgy meredt rá, mintha egy teljesen idegen ember állna előtte. Gábor az ablak mellett ácsorgott, az inge gallérját igazította. Ugyanaz a férfi volt, akihez másfél évvel korábban hozzáment: figyelmes, gyengéd, olyan valaki, aki még a nagymamájánál is finomabb húslevest tudott főzni, és hétvégén mindig kávéval ébresztette az ágyban. Csakhogy amit az imént mondott, ott maradt kettejük között, hidegen és átlátszatlanul, akár egy vastag üvegfal.
— Mondd még egyszer — kérte Eszter csendesen, noha elsőre is minden szót pontosan értett.
— Eszterkém, ne kezdd el… — Gábor felé fordult, és a szemében megjelent az a kellemetlen zavartság, amely akkor ül ki az ember arcára, amikor már érzi, hogy valamit nagyon rosszul fogalmazott meg. — Anya szerint annak a lakásnak a családnál kell maradnia. Ki tudja, mi történhet később, érted? Kocsit meg majd veszünk, amikor összejön rá a pénz. Te talpraesett vagy, biztos találsz valami pluszmunkát.
Eszter lassan leereszkedett a kanapé szélére. A gondolatai között azonnal számok kezdtek pörögni: havi harmincötezer. Körülbelül ennyit lehetne kapni egy egyszobás lakásért azon a környéken. Ez bőven elég volna egy normális autó törlesztőjére, sőt valamennyi még félre is maradna. Ráadásul neki nem hóbortból kellett a kocsi. Amióta előléptették, rendszeresen küldték ki a város különböző pontjaira, hogy vállalkozókat ellenőrizzen. Busszal sok helyre nehézkesen jutott el, és valljuk be, szakmailag sem keltett túl komoly benyomást.
— Gábor — szólalt meg óvatosan —, a lakásod hónapok óta üres. Csak áll benne a por, a fürdőben pedig már a csempe is megrepedt a hőmérséklet-változásoktól. Mi értelme annak, hogy zárva tartjuk?
— Anya attól fél, hogy idegenek tönkretesznek valamit, vagy… tudod, bármi előfordulhat.
— Az anyád fél. — Eszter érezte, ahogy odabent valami kemény, szorító gömbbé áll össze benne. — És az, hogy a feleséged mit gondol, már egyáltalán nem számít?
Gábor közelebb lépett, mellé ült, és megpróbálta megfogni a kezét, de Eszter azonnal elhúzta.
— Kérlek, ne legyél ilyen. Anya nem rosszat akar nekünk. Egyszerűen aggódik. Emlékszel, amikor Anita bérlői eladták a hűtőt, aztán eltűntek? Vagy amikor Judit néninél majdnem leégett az egész villanyvezeték?
— Judit néni vezetékei azért gyulladtak ki, mert legalább százévesek voltak! — Eszter hirtelen felállt, és ideges léptekkel járkálni kezdett a szobában. — Anita története pedig tipikus konyhai rémmese. Gábor, ezt lehetne normálisan is csinálni: ingatlanközvetítőn keresztül, leellenőrzött bérlőkkel, rendes szerződéssel…
— Anya úgy látja…
— Anya, anya, mindig csak anya! — tört ki Eszterből. — Mondd, én vagyok a feleséged, vagy ő? Huszonhét éves vagyok, reggeltől estig dolgozom, közben utazgatok a munkám miatt, itthon viszem a háztartást, főzök is, mert a te drága anyukád ötvenöt évesen hirtelen elfelejtette, hogyan kell! És most még keressek mellékállást is, hogy megvehessük azt az autót, amelyre a munkám miatt van szükségem?
Gábor arca elsápadt. Látszott rajta, hogy ilyen heves válaszra egyáltalán nem készült.
— Eszter, kérlek, nyugodj meg. A szomszédok mindent hallani fognak.
— Most aztán végképp nem érdekelnek a szomszédok! — vágta rá, bár a hangja akaratlanul is halkabb lett. Tényleg vékonyak voltak a falak Mónika Petrovna lakásában, és az anyósa éppen otthon tartózkodott. — Figyelj rám végre. Én egy teljesen logikus megoldást javaslok. Van egy üres ingatlanunk, amely pénzt hozhatna. Nekem szükségem van egy autóra a munkámhoz. Nem volna ésszerű összekötni a kettőt?
— Csakhogy anya…
— Az anyádnak megvan a saját lakása! — Eszter a fejéhez kapott. — Áruld már el, neki mi köze ehhez az egészhez?
Ebben a pillanatban a nappali ajtaja résnyire kinyílt, és Mónika Petrovna jelent meg a küszöbön: alacsony, telt asszony volt gondosan berakott dauerrel és örökké elégedetlen arckifejezéssel.