— Mi folyik itt, miért kell ordítozni? — kérdezte, bár a hangsúlyából világosan ki lehetett hallani: egyetlen szó sem kerülte el a figyelmét.
Eszter felé fordult, és igyekezett nyugodt maradni.
— Mónika Petrovna, legyen szíves, magyarázza el nekem, miért olyan elfogadhatatlan önnek, hogy kiadjuk Gábor lakását?
— Nekem ugyan miért kellene magyarázkodnom? — Mónika Petrovna beljebb lépett, majd kényelmesen elhelyezkedett abban a fotelben, amelyet már rég a sajátjának tekintett. — Az az ingatlan a családunké. A nagymama után maradt ránk. Ki tudja, mikor lehet még szükség rá.
— Pontosan milyen helyzetben lenne rá szükség? — kérdezte Eszter.
— Az ember életében bármi előfordulhat — felelte az anyósa jelentőségteljes pillantással. — A mai fiatalok házassága nem mindig tart örökké. Nem árt, ha a fiamnak van hová visszamennie.
Eszter úgy érezte, mintha hirtelen forró hullám öntené el.
— Vagyis ön már most azzal számol, hogy mi elválunk?
— Én nem számolok semmivel — vont vállat Mónika Petrovna. — Csupán józanul gondolkodom. Ami pedig az autót illeti… majd veszel magadnak, ha megkerested az árát. Addig sem dől össze a világ, ha busszal jársz.
— Anya… — próbált közbeszólni Gábor, de az asszony azonnal elhallgattatta.
— Ne kezdj itt anyázni nekem! Amit mondok, az igaz. Egy feleségnek támogatnia kell a férjét, nem pedig azt követelni, hogy eltékozolja, amije van.
— A lakás bérbeadása nem tékozlás! — Eszter hangja már megemelkedett, és nem is akarta tovább fékezni magát. — Ez bevétel lenne. Értik egyáltalán, miről beszélek?
— Hidd el, többet tudok erről, mint te — felelte Mónika Petrovna jeges nyugalommal. — Én már akkor intéztem lakásügyeket, amikor te még gyerekcipőben jártál. És tapasztalatból mondom: idegeneket beengedni egy ingatlanba mindig bajt hoz. Mindig. Ha pedig annyira dolgozni akarsz, dolgozz többet. Előbb-utóbb csak összejön az a pénz az autóra.
Eszter Gáborra nézett. A férje lehajtott fejjel állt, és egyetlen szót sem szólt. Úgy viselkedett, mint aki csak azt várja, hogy a vihar valahogy magától elcsituljon.
— Gábor — szólította meg halkan. — Mondj már valamit.
A férfi kelletlenül felnézett.
— Mit szeretnél hallani? Anyának igaza van. Az a lakás tartalék. Biztonság. Autót majd veszünk, ha sikerül összerakni rá a pénzt.
— Ha sikerül összerakni? — Eszter ideges, száraz nevetést hallatott. — Miből? Az én fizetésemből? A te kereseted elmegy ételre meg a számlákra. Nekem is vannak költségeim, ha netán megfeledkeztél volna róla.
— Vállalj valami pluszmunkát — mondta Gábor, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. — Ügyes vagy, megoldod.
Ebben a pillanatban Eszterben valami végleg a helyére kattant. Olyan tisztán látta a helyzetet, mintha hirtelen felkapcsolták volna a villanyt. Nézte ezt a két embert — a férjét és az anyósát —, és megértette, hogy az ő szemükben nem társ, nem egyenrangú ember, hanem csupán kényelmes tartozék. Valaki, aki főz, mos, takarít, hazaadja a pénzét, és lehetőleg nem kér túl sokat. Ha pedig mégis igényei támadnak, akkor dolgozzon többet, oldja meg egyedül, és ne zavarja meg a megszokott rendet.
— Tudjátok mit? — szólalt meg váratlanul csendesen. — Igazatok van.
Gábor és Mónika Petrovna döbbenten pillantottak egymásra.
— Ezt most hogy érted? — kérdezte az anyósa bizalmatlanul.
— Úgy, ahogy mondom. Megoldom. Keresek másodállást, félreteszek, és lesz autóm — mondta Eszter, majd halványan elmosolyodott. — Csak éppen innentől nem főzök rátok. Nem takarítok utánatok. A fizetésemet pedig magamra fogom költeni. Boldoguljatok nélkülem.
— Eszter! — Gábor elkapta a csuklóját. — Mi ütött beléd?
— Semmi különös. Csak most jöttem rá, hogy nem férjhez mentem, hanem egy anyámasszony katonájához — felelte, és kiszabadította a kezét. — Még jó, hogy nem túl későn értettem meg.
Másnap Eszter felhívta az édesanyját.
— Anya, hozzád mehetnék egy időre?
— Mi történt, kislányom? — Katalin hangjában azonnal megjelent az aggodalom.
Eszter elmondta neki a történteket. Röviden, szárazon, fölösleges könnyek és magyarázkodás nélkül. Az anyja végig csendben hallgatta.
— Gyere haza — mondta végül egyszerűen. — Holnap elhozod a holmijaidat.
— Anya… lehet, hogy hibát követek el? Talán engednem kellett volna, valamilyen kompromisszumot keresni?