Már éppen kimondtam volna, hogy „köszönöm”, amikor a csuklómon lévő óra hirtelen megrezzent, majd röviden vibrálni kezdett. A kijelző felvillant, és egy üzenet jelent meg rajta:
„Cicám, mikor szabadulsz? Én már fent vagyok a szobában. Ja, és ez a piros darab biztosan tetszeni fog neked.”
Néhány másodpercig fel sem fogtam, mit látok. A sorok annyira idegenül, annyira pimaszul hatottak, hogy az agyam először egyszerűen nem volt hajlandó értelmet rakni a szavak mögé. Aztán hirtelen minden a helyére kattant. Túl gyorsan. Túlságosan is világosan.
Gábor ott állt mellettem, elégedetten végigpásztázta a termet, és láthatóan élvezte a saját hatását. Mindig is szerette, ha csodálják. Különösen társaságban. Még inkább akkor, ha a társaságban olyan emberek ültek, akiket ő hasznosnak, fontosnak vagy befolyásosnak tartott. Nagylelkű férj. Sikeres férfi. Figyelmes családapa. Tökéletes kirakatkép. Pontosan olyan, amilyennek látni szerette magát.
Az óra újra megremegett.
Újabb üzenet érkezett.
„Csak ne húzd sokáig. Megígérted, hogy a jubileuma után rögtön jössz hozzám. Én miattad még azt is hazudtam, hogy üzleti úton vagyok.”
Felemeltem a tekintetem a férjemre. Éppen arról beszélt, hogy egy házasság alapja a tisztelet, a bizalom és az apró részletekre való odafigyelés. Az asztalnál többen elismerően bólogattak. Erzsébet néni már könnyes meghatottsággal nézett ránk. István bácsi félmosollyal figyelt, mintha arra várna, hogy mindjárt elhangzik egy pohárköszöntő az örök szerelemről, amely a sírig tart.
Közben az én csuklómon egy idegen igazság villogott.
És a legdöbbenetesebb nem is maga a két üzenet volt. Hanem az, hogy Gábor egész héten saját maga próbálgatta ezt az órát, és közben elfelejtette leválasztani róla a telefonját. Vagyis minden értesítése, hívása és beszélgetése mostantól közvetlenül hozzám futott be. Az elszakíthatatlan összetartozás jelképe — ahogy ő fogalmazott. Csakhogy ennek a jelképes ajándéknak végül egészen más jelentése lett.
— Katalin, mondj te is valamit — szólalt meg lágy hangon, miközben finoman megszorította a derekamat. A többiek szemében ez gyengéd mozdulatnak tűnhetett. Nekem parancs volt. — Meséld el, hogy tetszik az ajándékom.
Elmosolyodtam.
Nem azért, mert bármi mulatságosat találtam volna a helyzetben. Egyszerűen csak odabent hirtelen nagyon nagy csend lett. Olyan csend, amely akkor ereszkedik az emberre, amikor valami hatalmas és törékeny összeomlik, és te egyszer csak rájössz: többé nem a te dolgod, hogy megtartsd.
Kinyújtottam a kezem a mikrofon felé.
— Az ajándék csodálatos — mondtam nyugodtan. — Sőt, jobb, mint amire számítottam. Rendkívül hasznos kis eszköz. Főleg akkor, ha a férj elfelejti leválasztani róla a saját telefonját.
Először senki sem értette, mire célzok.
Gábor pislogott egyet, de szinte azonnal visszarántotta az arcára a mosolyát.