— A mi Katalinunk csak viccelődik — vágta rá Gábor élénken, túl gyorsan, túl hangosan.
— Nem — feleltem ugyanolyan higgadtan. — Eszem ágában sincs viccelni. Inkább meg szeretném köszönni neked az őszinteséget. Pontosabban annak a technikának, amely végül becsületesebbnek bizonyult nálad.
A teremben egyszerre elhalt a zsibongás. Az a különös, feszült némaság telepedett ránk, amely mindig egy pillanattal előzi meg a botrányt.
Ekkor az óra ismét megrezzent a csuklómon.
Felemeltem a kezem, rápillantottam a kijelzőre, és mielőtt még gyávaságból meggondolhattam volna magam, hangosan felolvastam:
— „Cicám, mikor végzel már azzal a hárpiával? Rajtam van a piros fehérnemű.”
Valaki zavartan köhintett. Máshol egy villa csörrent a tányér szélén. Erzsébet néni arcára olyan rémült döbbenet fagyott, mintha most közölték volna vele, hogy a szenteltvízben hering úszkált.
— Katalin, elég legyen — sziszegte Gábor gyorsan és halkan. A mosoly ekkorra teljesen eltűnt az arcáról.
Csakhogy hosszú évek óta először nem akartam engedelmesen elhallgatni.
— Ugyan miért? Hiszen te magad mondtad, hogy egy házasságban a nyíltság a legfontosabb. Akkor legyünk következetesek. Van itt még olvasnivaló. — Megérintettem a képernyőt. — „Ne felejtsd el otthon azt mondani, hogy munka miatt utazol Törökországba. Lefoglaltam nekünk a lakosztályt.” Milyen figyelmes. Látszik, hogy valaki igazán ügyel a részletekre.
Fojtott moraj futott végig a vendégek között. Az unokatestvérem lassan leengedte a poharát, mintha attól tartana, hogy elejti. Anyám hol engem nézett, hol Gábort, olyan tanácstalan rémülettel, mintha nem tudná eldönteni, melyikünket kellene előbb kimentenie ebből az egészből.
Gábor a kezem után nyúlt, de én fél lépést hátráltam.
— Megőrültél? — préselte ki a fogai között. — Ezt majd otthon megbeszéljük.
— Otthon? — ismételtem meg, ezúttal már a mikrofonba. — Maradt még bármi, amit otthon kellene megbeszélni? Szerintem a telefonod már elmondta a legizgalmasabb részeket.
Mintha az óra szándékosan rájátszott volna a helyzetre, újabb értesítés villant fel.
A név, amely alatt az üzenet érkezett, egyszerre volt jellegtelen és nevetséges: „Raktár”. Úgy látszik, így próbálta elrejteni a szeretőjét, abban a hitben, hogy ő valami zseniális összeesküvő.
— Nahát, megérkezett a „Raktár” is — mondtam. — Nézzük csak, miféle szállítmányról van szó.
Gábor hirtelen felém lendült, de István bácsi váratlanul felállt, és kettőnk közé lépett.
— Ülj le, Gábor — mondta csendesen, mégis olyan hangon, hogy az ajtónál álló pincér is mozdulatlanná dermedt. — Ha már idáig eljutottunk, hallgassuk végig.
Rányomtam a hangüzenetre. A hangszóróból egy női hang szólalt meg, elnyújtott, elégedett, kéjes könnyedséggel:
— Nyuszi, végül mégis megvettem azt a szettet, amelyik annyira tetszett neked. És ha a feleséged megint jelenetet rendez a pénz miatt, mondd meg neki, hogy egy normális férfinak joga van úgy kikapcsolódni, ahogy akar.
Úgy éreztem, a levegő üveggé dermedt körülöttünk, és elég lenne egyetlen szó, hogy szilánkokra hulljon.