És valóban: egyetlen megszólalás elég volt hozzá.
Anyám lassan visszasüllyedt a székére, mintha a térde hirtelen felmondta volna a szolgálatot. Az anyósom arca egy pillanat alatt kifehéredett; olyan volt, mintha belül lekapcsoltak volna benne minden fényt. Azt hittem, mindenki némán fog ülni, de legnagyobb döbbenetemre éppen ő törte meg először a csendet.
— Gábor… ez mégis mi?
Gábor tekintete kapkodva ugrált egyik arcról a másikra. Látszott rajta, hogy keresi azt az embert, akinél még működhet a megszokott sármja. Csakhogy a varázs elég gyorsan elpárolog, amikor az embert a saját okosórája buktatja le.
— Ez nem az, aminek látszik — kezdte.
Ekkor belőlem kiszakadt egy rövid, száraz nevetés. Nem volt benne jókedv, inkább csak valami keserű hitetlenség.
— Akkor minek kellene látnunk? Úgy érted, a „Raktárral” üzleti ügyben levelezel vörös fehérneműről meg egy adriai luxuslakosztályról?
Valaki a távolabbi rokonok közül halkan felhorkant. Ideges hang volt, majdnem rémült. De ettől mintha az egész terem magához tért volna. A vendégek mocorogni kezdtek, suttogások indultak meg, tekintetek találkoztak és fordultak el. A tökéletes kirakat megrepedt, és mögötte nem maradt más, csak egy egészen közönséges, szánalmas hazugság.
Gábor ekkor taktikát váltott.
— Katalin, te most direkt meg akarsz alázni — mondta azon a sértett, fennkölt hangon, amelyet mindig elővett, ha hazugságon kapták. — Nem kellett volna ebből jelenetet csinálnod.
— A jelenetet te rendezted — feleltem. — Én csak felolvastam azt, amit te magad küldtél a kezembe. Ráadásul milyen figyelmesen. Magánnyomozóra sem kellett költenem.
Levettem az órát a csuklómról. A szíj alatt vörös csík maradt a bőrömön.
Furcsa módon ez a vékony nyom jobban fájt, mint bármelyik üzenet. Mintha az egész házasságunk belesűrűsödött volna ebbe az apró mozdulatba: ő szorosabbra húzza a pántot, hogy nekem ne legyen kényelmes levegőt venni, aztán mindezt gondoskodásnak nevezi.
Letettem az órát az asztalra, közvetlenül a tányérja mellé.
— Köszönöm az ajándékot, Gábor. Tökéletes időben érkezett. Azt hiszem, ez volt a legjobb ajándék, amit valaha kaptam tőled a házasságunk alatt. Végre pontosan megmutatta, milyen időben élek.
Látszott, hogy mondani akar valamit, de engem már nem érdekelt.
Megfogtam a vizespoharamat, ittam belőle egy kortyot, és hirtelen rájöttem, hogy nem remegek. Nem dühöt éreztem, hanem megkönnyebbülést. Nem tört rám hisztéria, nem kezdtem sírni, nem vágtam földhöz tányérokat, és nem rohantam ki látványosan a ruhatár felé. Csak tisztán láttam. Hidegen, egyenesen, szinte nyugodtan.
— Hogy később senki ne mondhassa, félreértettem valamit — szólaltam meg, ezúttal már nem a férjemre, hanem a vendégekre nézve —, most rögtön tisztázom: ma este nem fogom botránnyal elrontani a hangulatot. Végül is ez az én ünnepem. De úgy sem teszek, mintha semmi sem történt volna. A vacsora után Gábor összeszedi a holmiját, és eldönti, a lakosztályába megy-e, vagy máshová.