Nóra éppen a bőröndbe pakolta a holmikat, amikor az anyósa megjelent a hálószoba ajtajában. Csípőre tett kézzel állt ott, ujjain a vaskos gyűrűk meg-megcsillantak a reggeli fényben, az állát pedig úgy emelte fel, mintha ítéletet készülne hirdetni.
– Nélkülünk te senki vagy – közölte Erzsébet asszony.
Nem kiabált, nem volt a hangjában düh vagy sértettség. Olyan nyugodtan mondta, mintha csak egy magától értetődő tényt állapított volna meg.
Nóra nem nézett fel. A lánya pulóvere, két pár harisnya, a félszeműre nyűtt plüssnyúl, amelynek az egyik füle leszakadt – mindent gondosan, szinte gépies pontossággal hajtogatott be. Úgy pakolt, mintha nem a bizonytalanba indulna, hanem egy előre lefoglalt nyaralásra.
A fal túloldalán Gábor csörömpölt a konyhában. Nem mosogatott. Csak ide-oda rakosgatta a csészéket, ahogy mindig tette, amikor ideges volt, de mindenáron úgy akarta mutatni, hogy nem az.
Hét évvel korábban Nóra menyasszonyként lépte át ennek a lakásnak a küszöbét. Erzsébet asszony akkor is az ajtóban állt, csak akkor még mosolygott. Az a mosoly pont olyan volt, mint a gyűrűi: nagy, feltűnő és kissé hamis. Nóra akkor ezt még nem vette észre. Huszonnyolc éves volt, és úgy érezte, a férje nagy, összetartónak látszó családja ajándék az élettől.
A lakásban mindig sült hagyma szaga terjengett. Ez az illat végigkísérte Nóra hét évét. Erzsébet asszony minden reggel hagymát pirított: rántottához, krumplihoz, vagy egyszerűen csak megszokásból. A szag beitta magát a függönyökbe, a tapétába, a hajszálak közé. Nóra hiába mosta meg kétszer is a haját, a munkahelyén a kollégák mégis megkérdezték, mi ez a szag rajta.
Hagyma. Mindig hagyma.
Az első évben még próbált ő főzni. Az anyósa ilyenkor némán mögötte állt, figyelte minden mozdulatát, aztán vacsoránál odavetette a fiának:
– Elmegy.
Gábor bólintott. Nem állt ki a felesége mellett, nem vitatkozott. Csak bólintott, és az állát dörzsölgette, ahogyan mindig, amikor inkább hallgatni választott.
Nóra később felhagyott a főzéssel. Aztán a vitákkal is. Majd azzal is, hogy bármit javasoljon. A hetedik év végére már világosan érezte: ebben a lakásban semminek sem ura. Nem a konyhának, nem a szobának, még a saját reggeleinek sem.
Lilla, a lányuk, a konyhaasztalnál ült és rajzolt. Hétéves volt, vékony copfjai kétoldalt makacsul elálltak, a jobb térdén friss, fehér sebtapasz virított. Lilla folyton elesett: az udvaron, a lépcsőházban, az iskola folyosóján. Nóra néha arra gondolt, a lánya egyszerűen túl nagy lendülettel akarja élni az életet.
– Anya, hétvégén megyünk Erzsi nagyihoz? – kérdezte Lilla anélkül, hogy felnézett volna a rajzából.
A bőrönd cipzárja nem akart engedelmeskedni. Nóra egyszer meghúzta, aztán még egyszer. Az ujjai lecsúsztak a húzókáról, a keze nem fogadott szót.
– Egy ideig máshol fogunk lakni – felelte egyenletes hangon. Túlságosan is egyenletesen.
Lilla felpillantott. A ceruza megállt az ujjai között.
– És apa?
A másik helyiségben abban a pillanatban elhallgatott a csészék csörgése. Nóra tudta, hogy Gábor mindent hall. Azt is tudta, hogy nem fog kijönni, és nem mond majd semmit. Mert így működött a családjuk hosszú évek óta: Erzsébet asszony dönt, Gábor hallgat, Nóra pedig engedelmeskedik.
Csakhogy ezúttal nem így lesz.
A bőrönd zárja kattanva csukódott be. Hangosabban, mint kellett volna.
A válást három hét alatt elintézték. Gyorsan ment, mert kiderült: nincs is igazán mit megosztani.
A lakás Erzsébet asszony nevén volt. Az autó Gáboré. Közös vagyonként maradt egy mosógép, egy öreg hűtő és Nóra nagymamájától örökölt régi Singer varrógép. A gép hat éven át a kamrában porosodott. Erzsébet asszony többször is felvetette, hogy ideje lenne kidobni azt a kacatot, Nóra azonban minden alkalommal szó nélkül visszatette a dobozt a helyére.
A papírok aláírásának napján az anyósa Gábor öccsével, Lászlóval érkezett. László ügyvédnek nevezte magát, bár valójában többnyire apró telekvitákkal és hétvégi házak körüli perpatvarokkal foglalkozott.
A közjegyző irodájában bútorápoló és száraz papír illata keveredett. Az asztalon három példányban feküdt a megállapodás. A toll nehéz volt, fémből készült, és Nórának úgy tűnt, mintha a betűk is remegnének, miközben leírja a nevét.
– A gyerektartást a törvényi minimum szerint fizetjük – jelentette ki László, nem is igazán Nórához beszélve, inkább valahová mellé. – Pontosan annyit, amennyit előírnak.
Gábor az anyja mellett ült. Az állát simogatta. Nem nézett a feleségére. És a lányára sem, aki odakint várakozott a folyosón egy jegyzetfüzettel meg néhány ceruzával.
Amikor minden aláírás a helyére került, Erzsébet asszony közelebb hajolt a menyéhez, és lehalkította a hangját, pedig az irodában addig is csend volt.
– Gondold meg még egyszer. Egyedül maradsz a gyerekkel, lakás nélkül, rendes munka nélkül, kapcsolatok nélkül. Nem rosszindulatból mondom. Csak figyelmeztetlek.
Nóra betette a saját példányát a táskájába.
– Köszönöm az aggodalmát.
Nem volt benne él, nem volt gúny. Csak halkan mondta.
Erzsébet asszony összeszűkítette a szemét. Ő egy másik Nórához szokott: ahhoz, aki lesüti a tekintetét és bólint.
– Egy hónap múlva könyörögve jössz vissza. Ezt jól jegyezd meg.
Odakint nyirkos idő fogadta őket. Október volt, nedves aszfalt, rothadó levelek kesernyés illata. Lilla belelépett egy pocsolyába, és átázott a bal cipője.
– Anya, most hazamegyünk?
Nóra ránézett a lányára. A vékony copfokra, a térdén fehérlő sebtapaszra, a cuppogó cipőre.
– Haza – mondta, bár otthonuk akkor még nem volt.
Az első hetet Nóra barátnőjénél, Katalinnál húzták meg. Két szoba a város szélén, macskatáp szaga az előszobában, és egy kifeküdt kanapé, amely minden fordulásnál panaszosan nyikordult.
Lilla esténként gyorsan elaludt. Nóra nem.
Éjszakánként a számára idegen plafont bámulta, és számolt. Az üzletben, ahol méterárut árult, havi százhuszonnyolcezer forintot keresett. Egy egyszobás albérlet legalább hetvenkétezer. Iskola, étel, bérlet, cipő, gyógyszer, váratlan kiadások. A számok nem akartak összeállni, és ettől úgy érezte, mintha elfogyna a levegő a szobából.
A negyedik napon Katalin letett elé egy bögre teát, majd leült mellé.
– Te ugye szövetboltban dolgozol?
Nóra bólintott.
– Varrni tudsz?
A nagymamája tanította, még gyerekkorában. Pont azon a régi Singer gépen, amely most Katalin autójának csomagtartójában feküdt, egy kopott takaróba csavarva.
– Tudok – mondta Nóra. – De az nem szakma.
Katalin felhorkant.
– Ezt mondd azoknak, akik egy függöny megvarrásáért hatvanezer forintot is kifizetnek. A házunkban három lakásban csupaszok az ablakok, mert a varrodába két hónapra előre nincs időpont.
Nóra nem válaszolt. Ám azon az éjjelen, amikor Lilla már halkan szuszogott mellette, elővette a telefonját, és újra számolni kezdett. Csak most másképp.
Tíz nap múlva találtak lakást. Egyszobás volt, földszinti, az ablaka a parkolóra nézett, a fürdő plafonján pedig egy barnás folt terpeszkedett. Viszont olcsó volt. A konyha ráadásul meglepően tágasnak bizonyult, széles párkánnyal, amelyre a varrógép pontosan odaillett.
A nagymama Singere nehéz volt és öreg. Nóra letörölte róla a port, minden mozgó alkatrészét gondosan megolajozta, és a szerkezet tompa, ismerős zümmögéssel életre kelt, mintha csak arra várt volna, hogy végre valaki eszébe juttassa: még dolga van.
Az első megbízást a felettük lakó szomszédasszony hozta.
Ilona ötvenhat év körüli, magas nő volt, rövidre vágott ősz hajjal és napbarnított kézzel; olyan keze volt, amelyről azonnal látszott, hogy gazdája nem riad vissza a munkától.