Három nappal a beköltözésük után jelent meg Nóra ajtajában: egyik kezében palacsintával megrakott tányért tartott, a másikban egy darab összehajtogatott anyagot.
– Hallom esténként, hogy dolgoztatod azt a varrógépet – mondta Ilona minden különösebb bevezető nélkül. – A hálószobába kellene nekem függöny. Az anyag megvan. Megcsinálod?
Nóra elvállalta.
Esténként ült a gép mellé, miután letudta a műszakját a méteráruüzletben. Lilla közben a konyhaasztalnál rajzolt, a Singer egyenletes, tompa zümmögése mellett. Néha felpillantott a lapjáról.
– Anya, szép lesz?
Nóra ilyenkor mindig megállította a gépet. Megmutatta neki az öltést, elmagyarázta, miért kell ide hajtás, oda visszaszegés, és hogyan simul majd az anyag, ha elkészül. Lilla komoly arccal figyelte, oldalra billentett fejjel, mintha valami apró, szigorú ellenőr volna.
Ilona elvitte a függönyöket, másnap pedig már két ismerősével tért vissza. Az egyiknek béléses szoknyára volt szüksége, a másik a kabátját akarta átalakíttatni.
– Na, lássuk, mire vagy képes – telepedett le Ilona a konyha sarkában álló hokedlire.
A szoknya három este alatt elkészült. A kabáttal már jóval többet kellett bajlódnia, majdnem egy teljes hetet rászánt. Mindkét asszony elégedetten távozott, aztán elmesélték másoknak is. Azok továbbadták a hírt.
Novemberre Nóra már minden este hét órától tizenegyig varrt. Az ujjai lassan újratanulták mindazt, amit a feje már régen félretett: hogyan kell egyenesen vezetni a varratot, miként kell tisztán eldolgozni a széleket, hogyan lehet úgy rejtett öltést tenni az anyagba, hogy a cérna szinte eltűnjön benne.
Az anyagoknak külön-külön illatuk volt. A len száraz, kissé poros szagot árasztott. A gyapjú meleg volt, enyhén fanyar. A pamut puha és semleges, akár egy frissen elővett tiszta papírlap. Nóra egy idő után már puszta tapintásból is felismerte őket, anélkül hogy rájuk nézett volna.
Nem keresett sokat, de a pénz rendszeresen érkezett. Decemberben hónapok óta először vett magának téli csizmát. Egyszerű darab volt, egy aluljáró melletti boltban találta, semmi különleges. Mégis ő választotta ki, és a saját pénzéből fizette ki. Ez pedig számított.
Szabad estéje alig akadt. Ha mégis jutott egy, leült az ablak mellé egy bögre teával, és a parkolót nézte. A szemközti lámpa hol felvillant, hol kialudt, az autók árnyéka pedig remegett a bizonytalan fényben. A látvány nem volt szép. Sőt, kifejezetten hétköznapi volt. De az övé volt. Az ő ablaka, az ő párkánya, az ő bögréje, amelyet senki sem tett át máshová.
Az anyósával közvetlenül szilveszter előtt futott össze.
Nóra a pénztárnál állt sorban: tej, kenyér, alma Lillának. Ekkor meghallotta maga mögött azt a hangot, amelyet bárhol felismert volna.
– Nórácska?
Erzsébet állt ott. Tele bevásárlókocsit tolt maga előtt, sötét kabátot viselt, a könyökhajlatában nehéz táska lógott. A tekintete azonban más volt, mint régen. Fürkésző. Méricskélő. Mintha repedést keresne rajta.
– Hogy élsz? – kérdezte az anyósa. A hangja mézes volt, de Nóra pontosan tudta, hogy az ilyen édesség után mindig szúrás következik.
– Megvagyunk.
– Megvagytok – ismételte Erzsébet, és végignézett a kosarán. Tej, kenyér, alma. – Látom, nagy jólét van.
Nóra hallgatott.
– Mikor hozod el Lillát a nagymamájához? Hiányzik nekem. Az a gyerek figyelem nélkül nő fel.
– Lilla iskolába jár, és rajzszakkörre is. Jól van.
Erzsébet közelebb hajolt. Ugyanaz a parfüm áradt belőle, mint mindig: nehéz, émelyítő, reggelhez túl sűrű illat.
– Azt hiszed, boldogulsz? Én ismerlek téged. Fél év múlva térden csúszva jössz vissza. Gábornak pedig, csak hogy tudd, már van valakije. Rendes nő. Lakással.
Nóra a szalagra tette a kosarat. A háta egyenes maradt, az ujjai nem remegtek.
– Adja át üdvözletemet Gábornak.
Fizetett, aztán kiment az üzletből. A fagyos levegő belemart az arcába. A ház sarkánál megállt egy pillanatra, a mellkasához szorította a szatyrot, és lehunyta a szemét. Az ujjai kifehéredtek a hidegtől.
Aztán hazament. Mert Lilla várta, a levest meg kellett melegíteni, és hétre jött az egyik megrendelő a szoknyáért.
Vacsora után Lilla elővett egy rajzot az iskolatáskájából.
– Anya, nézd. Ez a mi házunk.
A papíron egy négyzet alakú ház állt, egyetlen ablakkal, a kéményéből füst kanyargott. Mellette két alak: egy nagyobb és egy kisebb. Mindketten mosolyogtak.
– Gyönyörű lett. Kitesszük a hűtőre?
Lilla bólintott. A rajz a megrendelések listája mellé került, egy eper formájú mágnes alá.
Februárra annyi munkája lett, hogy Nóra felmondott a méteráruüzletben. Nem azért, mert bőségben élt. Inkább azért, mert már elég volt: ki tudta fizetni az albérletet, ennivalót tudott venni Lillának, és valamennyit félre is tehetett váratlan kiadásokra. Ilona segített hirdetéseket feltenni a helyi csoportokba, és attól kezdve egyenletesen érkeztek a munkák. Függönyök, díszpárnák, kötények, gyerekjelmezek az óvodai és iskolai műsorokra, ruhajavítások, igazítások.
A konyha egyik sarka lassan műhellyé alakult. A varrógép az ablak mellé került, mellette állványon sorakoztak a feltekert anyagok, a falhoz csukható vasalódeszkát szerelt. Szűkös volt. De ez az ő szűkössége volt, az ő munkahelye, az ő rendje, amelyben senki más nem parancsolgatott.
Március jól indult. Eszter, a szomszéd utcában működő kis kávézó tulajdonosa meglátta Nóra munkáit a közösségi oldalon, és rendelt tőle egy teljes függönygarnitúrát. Komoly megbízás volt, előleggel.
Lilla megszokta az új iskolát. Már nem kérdezett rá minden este az apjára. Gábor kéthetente egyszer elvitte, aztán csendesen hozta vissza, mindig egy zacskó édességgel. Nóra nem faggatta. Lilla sem mesélt.
A hónap közepén Nóra leült, és összeszámolta a bevételeit. Több jött ki, mint a korábbi fizetése. A konyhaasztalnál ült számlákkal, blokkokkal és jegyzetekkel körülvéve, harmadszor is átnézte a számokat. Végül hátradőlt a széken, és kinézett az ablakon.
Parkoló. Koszos, olvadozó márciusi hó. Ugyanaz a villódzó lámpa. A látvány azonban már nem tűnt zsákutcának. Csak kilátás volt a saját ablakából.
Ilona este benézett hozzá, egy üveg meggylekvárral a kezében.
– Na, hogy állsz?
– Úgy néz ki, pluszban vagyok.
– Nézz már magadra – mondta Ilona elégedetten. – Fél éve egyetlen bőrönddel érkeztél. Most meg pluszban vagy.
Nóra elmosolyodott. Hosszú hónapok óta először volt ez a mosoly valódi, nem udvarias, nem erőltetett.
Három nappal később azonban megérkezett a levél.
Fehér boríték volt, hivatalos pecséttel. Bírósági értesítés. Gábor keresetet nyújtott be a gyermek lakóhelyének meghatározása iránt. A beadványban az állt, hogy az anya nem biztosít megfelelő körülményeket, albérletben él, nincs stabil jövedelme, és be nem jelentett tevékenységből tartja fenn magát.
Nóra kétszer olvasta el a papírt. Harmadszorra a betűk összefolytak a szeme előtt.
Alul ott állt az aláírás: László Farkas, a felperes képviselője. A lap hátoldalára valaki apró, rendezett kézírással még odabiggyesztett egy mondatot: „A gyereknek így lesz a legjobb. Gondold át te is.”
Nem Gábor írása volt. Az ő balra dőlő, kusza betűit Nóra ezer közül is felismerte volna. Ez a pár sor határozottan, erős nyomással, biztos kézzel került a papírra.
Az anyósa keze volt.
Nóra még aznap este felhívta Katalint. Az ujjai nehezen találták el a kijelzőt, kétszer is újra kellett kezdenie a tárcsázást.
– Szükségem van egy ügyvédre – mondta, amint Katalin felvette. – Olyanra, aki tényleg ért ehhez.
– Mi történt?
Nóra röviden, három mondatban elmondta. A vonal másik végén Katalin legalább tíz másodpercig hallgatott.
– Ismerek valakit.