A kocsiban ülve még hosszú percekig nem mozdultam. Csak néztem az öreg tölgyet a kertben, azt, amelyet István Nóra születésének évében ültetett el.
– Ezt nem fogják elvenni tőlem – suttogtam a néma utastérben. – Semmit sem engedek át nekik.
Negyvennyolc órám maradt az esküvőig. Mindössze két napom, hogy megmentsem a nagyjából 17 milliárd forintot érő vagyont, és vele együtt a saját szabadságomat.
Először Júlia Goldmant hívtam fel, a vállalati ügyvédemet. Ő az a nő volt, aki három évtizedet vészelt át Manhattan jogi cápái között anélkül, hogy bárki felfalta volna. Este nyolckor találkoztunk az irodájában, egy stamfordi üvegtorony felső emeletén.
– Ez egy sürgősségi módosítás az egészségügyi meghatalmazáshoz – mondta Júlia, miközben az olvasószemüvegét az orrnyergére tolva tanulmányozta annak a dokumentumnak a fényképét, amelyet Eszternek sikerült lefotóznia. – A 4.3-as pont a rejtett kapcsoló. Papíron úgy állítják be, mintha a szavazati jogok harminc százalékának jelképes átruházásáról lenne szó az „ügyvezető vezérigazgató”, vagyis Nóra részére, azzal az indokkal, hogy ez majd „hatékonyabbá teszi a működést”. Csakhogy a hetedik oldalon ezt közvetlenül összekötik egy kognitív károsodásról szóló orvosi igazolással. Ha te ezt aláírod a vizsgálaton, András Caldwell pedig hétfő reggel beadja a jelentését, szerdára jogilag már állami gondnokság alá kerülsz.
– Meg tudjuk akadályozni? – kérdeztem.
Júlia rám nézett, és a tekintete keményebb volt, mint valaha.
– Nem elég megállítani őket, Katalin. Rajta kell kapnunk mindannyiukat. Ha most pert indítunk, annyit mentenek ki, amennyit csak tudnak, aztán eltűnnek. Olyan bizonyíték kell, ami egyetlen csapással összeroppantja az egész tervet.
Egy névjegykártyát csúsztatott elém.
Balázs Reyes. Magánnyomozás. Pénzügyi csalásokra szakosodva.
– Korábban az FBI-nál dolgozott – tette hozzá Júlia. – Ha Márk Pierce múltjában akár csak egyetlen elásott csont is van, Balázs egy egész temetőt fog találni.
Éjfélkor találkoztam Balázzsal egy jellegtelen út menti büfében az 1-es út mellett. Kevés szavú férfi volt, ezüstös hajjal és olyan szemmel, mintha falakon is átlátna. Mindent elmondtam neki. Amikor István nevét kiejtettem, megállt a toll a kezében.
– István Morrison? – kérdezte lassan. – Az a férfi, aki 2008-ban tanúvallomást tett a Ponzi-ügyben?
– Igen – feleltem. – Ő volt a férjem.
Balázs letette a tollat.
– A férje megmentette a karrieremet, Katalin. Ő volt az egyetlen, akinek volt bátorsága átadni nekünk azokat az iratokat, amelyekre szükségünk volt. Tizenöt éve keresem, hogyan viszonozhatnám. Tekintse úgy, hogy már fel is fogadott.
Péntek délig, kevesebb mint huszonnégy órával a szertartás előtt, Balázs Reyes megjelent az irodámban egy bőr aktatáskával. Három dossziét vett elő belőle: egy pirosat, egy kéket és egy feketét.
– Első dosszié: a piros – kezdte, és egy fényképet tolt elém az asztalon. A képen Márk Pierce éppen kezet fogott egy sötét öltönyös férfival Queens egyik utcakereszteződésénél. – Ő Levente Vulov. Behajtó egy szerencsejáték-szindikátusnak. Márk nem egyszerűen pénzügyi igazgató, hanem kényszeres játékos. Nagyjából 900 millió forinttal tartozik nekik. A határidő június 30. Ha addig nem fizet, vége. Ez nem puszta kapzsiság, Katalin. Ez már életben maradás.
Felfordult a gyomrom. A lányom ahhoz a férfihoz készült hozzámenni, aki az ő örökségét használta mentőövként.
– Második dosszié: a kék – folytatta Balázs. – Vállalati szabotázs. Az elmúlt tizennyolc hónapban Márk módszeresen leértékelte a Morrison Strategicet. Ügyféllistákat szivárogtatott ki a legnagyobb versenytársának, a Stratton Advisorynak, jutalékért cserébe. Fontos szerződéseknél szándékosan elmulasztotta a határidőket. Körülbelül 2,5 milliárd forinttal csökkentette a cég könyv szerinti értékét, hogy az általa előkészített „egyesülés” a Cascade Holdingsszal – amely valójában az ő irányítása alatt álló fedőcég – elkerülhetetlen mentőakciónak tűnjön.
– És a fekete? – kérdeztem elhaló hangon.
Balázs arca elsötétült.
– Dr. András Caldwell – mondta, és a hangja jéghideggé vált. – Ez az ember ragadozó. Az elmúlt hat évből három hasonló ügyet találtam. Ágnes Hastings, Gábor Bennett, Erika Donovan. Mind tehetős, mind idős, és mindegyiküket Caldwell nyilvánította cselekvőképtelennek. A vagyonukat aztán „megbízható” rokonok értékesítették, akik később 14 és 27 millió forint közötti „tanácsadói díjakat” fizettek Caldwellnek. Ágnes és Gábor már halott. Erika egy New Jersey-i idősotthonban él, de még teljesen tisztán gondolkodik. És tombolóan dühös.
Az előttem heverő bizonyítékokra meredtem: banki átutalások, offshore számlák, hamisított orvosi papírok. Három ember szövetsége állt előttem teljes valójában: egy szerencsejáték-függő, egy vállalati áruló és egy pénzért diagnózist gyártó orvos.
– És Nóra? – kérdeztem végül, bár ettől a választól rettegtem a legjobban.
– Tegnap éjjel rögzítettem egy beszélgetést közte és Márk között a konyhában – mondta Balázs, majd egy digitális diktafont tett az asztalra.
Megnyomtam a lejátszás gombot.
– Márk, én ezt nem tudom megtenni.
Nóra hangja sírástól remegett.
– Ő az anyám. Elvesszük tőle a házát. Betesszük egy otthonba.
– Megmentjük őt, Nóra.
Márk hangja hideg volt, könyörtelen.
– Az orvos megmondta, hogy veszélyt jelent önmagára. Azt akarod, hogy magára gyújtsa a házat? Írd alá a papírokat, különben elmegyek. Nem fogom végignézni, ahogy hagyod, hogy tönkretegye magát.
Csend következett. Aztán meghallottam Nóra zokogását.
Nem gonosz ötletgazda volt. Áldozat volt, méghozzá a lelki hadviselés legkegyetlenebb fajtájának áldozata. Márk a lányom irántam érzett szeretetét és a mindent elveszítéstől való félelmét fordította ellene, hogy bűntársat faragjon belőle.
Az esküvő napja kegyetlenül ragyogó fénnyel érkezett meg, mintha maga a világ is gúnyt űzne belőlem. A nap szikrákat vetett a Long Island Sound hullámain, a Lake View Country Club pedig fehér liliomok és drága parfüm illatának tengerévé változott.