Én vezettem Nórát az oltár felé. A keze úgy dermedt bele az enyémbe, mintha jégből lett volna, tekintete pedig üresen meredt maga elé a finom csipkefátyol mögött. Márk az oltárnál várta, kifogástalanul, megnyerően, mintha nem is vőlegény, hanem valami makulátlan hős volna, egy yale-i mintapéldány.
Az egész szertartás hazugságokból kavart örvénynek tűnt. Amikor a ceremóniamester feltette a kérdést, ki adja férjhez ezt a nőt, kimondtam: „Én.” Közben élesen tudatában voltam a táskámban lapuló diktafon súlyának.
A fogadás este hétkor kezdődött. A vonósnégyes az „At Last”-et játszotta, amikor az ifjú pár kilépett a táncparkettre. Márk Nóra füléhez hajolt, és valamit suttogott neki. Sejtettem, mit: bizonyára a „nászajándékra” emlékeztette, arra az iratra, amelyhez az én aláírásom kellett.
Fél kilenckor a ceremóniamester megkocogtatta a mikrofont.
— Most pedig következzen néhány szó a menyasszony édesanyjától.
Felálltam, és odaléptem az emelvényhez. A sátorban lassan elhalt minden beszélgetés. Velem szemben Connecticut száznyolcvan legbefolyásosabb embere ült, köztük András Caldwell doktor és a Morrison Strategic igazgatótanácsának több tagja. A kijáratoknál hátul Balázs Reyes állt négy civil ruhás munkatársával.
— A házasság alapja a bizalom — kezdtem, és a hangom a hangszórókból visszaverődött a selyemmel borított falakról. — Két lélek szövetsége. A férjem, István, ezt pontosan tudta. Ő nem pénzből épített örökséget, hanem tisztességből.
Egyenesen Márkra néztem. A mosolya lassan megfakult.
— Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam azon, mit is jelent az örökség. És rá kellett jönnöm, hogy vannak emberek, akik a saját vagyonukat mások életének romjaira akarják felhúzni.
Megnyomtam a kezemben tartott távirányítót. A mögöttem lévő hatalmas vetítővászon, amelyen elvileg Nóra gyerekkori képeinek kellett volna megjelenniük, életre kelt.
Csakhogy homokozóban ülő kisgyerek helyett egy bankszámlakivonat villant fel rajta. Egy átutalás: 27 000 000 Ft a Cascade Holdingstól András Caldwell doktornak.
A termen döbbent moraj futott végig. Caldwell felpattant a székéről, az arca hamuszürkévé vált.
— Ennyibe került a demencia diagnózisa — mondtam hangosabban. — Huszonhétmillió forintba. Ennyiért adta el egy orvos a lelkiismeretét.
Újra megnyomtam a gombot. A vásznon megjelent a „Vörös dosszié” egyik fotója: Márk egy ismert szerencsejátékos bűnszervezet emberével.
— Itt pedig Márk Pierce látható, a mi pénzügyi igazgatónk, amint egy hírhedt illegális fogadási kör képviselőjével tárgyal arról, hogyan használja fel a Morrison-vagyonkezelőt a 900 000 000 Ft-os adóssága eltüntetésére.
A sátorban kitört a káosz. Székek csikordultak, poharak koccantak, valaki felkiáltott. Márk az emelvény felé rontott, de Balázs két embere azonnal elkapta, és a kristálypoharakkal megrakott asztalnak szorította.
— Anya! — sikoltott fel Nóra, mindkét kezét a szája elé kapva.
— Várj még, Nóra — mondtam, és utoljára is megnyomtam a távirányítót.
A képernyőn a meghatalmazás hetedik oldala jelent meg. A „halálos záradékot” rikító pirossal emeltem ki.
— Ezt szánta nekem Márk nászajándéknak. Egy egyirányú utat az Evergreen Manor zárt osztályára, hogy közben felszámolhassa István örökségét, majd eltűnhessen a Kajmán-szigeteken.
Az igazgatótanács tagjai felé fordultam.
— Egy órával ezelőtt sürgősségi bírósági tiltó végzést nyújtottunk be. A Márk Pierce-hez és a Cascade Holdingshoz köthető valamennyi számlát zárolták. Az eltulajdonított ügyféllisták nyomát pedig Márk saját szerveréig követték vissza.
Ekkor előrelépett a rendőrség vezetője. A jelvénye élesen megcsillant a csillárok fényében.
— Márk Pierce, András Caldwell doktor, letartóztatom önöket összeesküvés, átutalási csalás és időskorú személy ellen elkövetett pénzügyi visszaélés gyanújával.
Amikor bilincsben kivezették őket, a terem megtelt hitetlenkedő zajjal. Márk ordított, és a kifinomult, borostyánligás úriember álarca végleg darabokra hullott. Caldwell görnyedten, némán botorkált mellette, mintha már akkor egy cella árnyéka nehezedett volna rá.
Odamentem Nórához. Egy székre roskadva ült, hófehér ruhája szétterült körülötte, mint egy törött szárny.
— Nem tudtam, anya — zokogta. — Azt mondta, beteg vagy. Azt mondta, csak így lehet megmenteni téged.
Letérdeltem mellé, és nem törődtem a száznyolcvan rám szegeződő tekintettel.
— Tudom, kicsim. Tudom, hogy ezt mondta. És most mindent helyrehozunk. Együtt.
Egy év telt el azóta, hogy az esküvő bilincscsörgésbe fulladt.
Márk Pierce tizenkét éves büntetését tölti szövetségi börtönben. Caldwell doktor orvosi engedélyét visszavonták, és nem sokkal később ő is ugyanabban a rendszerben találta magát, ahová Márk került. A karrierje egy börtöncellában ért véget, azoknak az embereknek a szellemei között, akiket elárult.
A Morrison Strategic ma erősebb, mint valaha. Visszaszereztük azokat az ügyfeleket, akiket Márk megpróbált ellopni, és a cég tisztességes működésébe vetett bizalom még soha nem volt ilyen szilárd. Én továbbra is vezérigazgató vagyok, de már nem az a megszállott munkamániás, aki korábban voltam. Megértettem valamit: egy vállalat végső soron szerződések, jelentések és számlák halmaza. A család viszont pillanatokból áll össze.
Nóra Bostonba költözött. Szüksége volt arra, hogy távol kerüljön Greenwich kísérteteitől. Egy olyan cégnél dolgozik vezető elemzőként, ahol senki sem tudja, milyen családnevet visel. Hetente kétszer terápiára jár. Mi pedig minden vasárnap beszélünk egymással.
Tegnap este felhívott.
— Anya — mondta, és a hangja erősebben csengett, mint hosszú évek óta bármikor. — Ma sétáltam a parkban. Láttam egy tölgyfát. Apára emlékeztetett. Azt hiszem… azt hiszem, készen állok rá, hogy hazamenjek látogatóba.
Kinéeztem az ablakon arra a tölgyre, amelyet István ültetett. Ismét nyár volt. A levelek mély, élénk zöldben ragyogtak, az ágak az ég felé nyújtóztak, szívósan és rendíthetetlenül.
— Az ajtó mindig nyitva áll előtted, Nóra — feleltem. — Előkészítem a szobádat.
Letettem a telefont, aztán a szekrényem mélyén függő pezsgőarany ruhára néztem. Soha többé nem vettem fel. Talán már nem is fogom. Mégis, valahányszor meglátom, eszembe jut a butik tulajdonosnője, aki egyetlen szót súgott nekem, és ezzel megmentette az életemet.
Rejtőzz el.
Mert néha csak akkor pillanthatjuk meg végre a fényt, ha előbb eltűnünk az árnyékban.