Én pedig mozdulatlanul ültem a kocsiban, és a hatalmas tölgyet néztem, amelyet Péter Anna születésének évében ültetett a kertbe.
– Ezt nem veszik el tőlem – suttogtam az üres utastérnek. – Semmit sem fognak elvenni.
Negyvennyolc órám maradt az esküvőig. Negyvennyolc óra, hogy megmentsek 16,45 milliárd forintot, a házamat, a cégemet – és a saját szabadságomat.
Elsőként Judit Goldmannt hívtam fel, a vállalati ügyvédemet. Olyan nő volt, aki három évtizedet húzott le a manhattani jogi világ cápái között anélkül, hogy egyszer is hagyta volna magát felfalni. Este nyolckor találkoztunk az irodájában, egy stamfordi üvegtorony egyik felső emeletén.
– Ez egy sürgősségi módosítás az egészségügyi meghatalmazáshoz – mondta Judit, miközben az orra hegyére csúsztatott olvasószemüvegen át vizsgálta annak a dokumentumnak a fotóját, amelyet Eszternek sikerült lefényképeznie. – A 4.3-as pont a valódi csapda. Papíron úgy tüntetik fel, mintha jelképesen átruháznád a szavazati jogok harminc százalékát az „ideiglenes vezérigazgatóra”, vagyis Annára, azzal az indokkal, hogy így hatékonyabb lesz a működés. Csakhogy a hetedik oldalon ez az átruházás közvetlenül össze van kötve a kognitív hanyatlás orvosi igazolásával. Ha te ezt aláírod a vizsgálaton, Caldwell pedig hétfő reggel beadja a szakvéleményét, szerdára jogilag gyámság alá helyezhető személlyé válsz.
– Meg lehet ezt akadályozni? – kérdeztem rekedten.
Judit letette a papírokat, és egyenesen rám nézett.
– Nem elég megállítani őket, Katalin. Rajta kell kapnunk őket. Ha most indítunk pert, annyit tesznek pénzzé, amennyit csak tudnak, aztán eltűnnek. Olyan ütésre van szükségünk, amely után nem tudnak felállni.
Egy névjegykártyát csúsztatott elém.
András Reyes. Magánnyomozó. Pénzügyi csalásokra szakosodva.
– Korábban az FBI-nál dolgozott – tette hozzá Judit. – Ha Gábor Pierce szekrényében akár egyetlen csontváz is lapul, András nemcsak azt találja meg, hanem az egész temetőt.
Éjfélkor találkoztam Andrással egy jellegtelen útszéli étkezdében az 1-es főút mellett. Kevés szavú férfi volt, ezüstös hajjal és olyan tekintettel, mintha a falakon is átlátna. Mindent elmondtam neki az elejétől a végéig. Amikor Péter nevét említettem, a tolla megállt a jegyzetfüzet fölött.
– Péter Morrison? – kérdezte lassan. – Az a Péter Morrison, aki 2008-ban tanúskodott a Ponzi-ügyben?
– Igen – feleltem. – Ő volt a férjem.
András letette a tollat.
– A férje megmentette a karrieremet, Katalin. Ő volt az egyetlen, akiben volt elég bátorság, hogy átadja nekünk azokat az iratokat, amelyekre szükségünk volt. Tizenöt éve várom, hogy valahogy viszonozhassam. Tekintse úgy, hogy már fel is fogadott.
Péntek délre, vagyis kevesebb mint huszonnégy órával a ceremónia előtt András Reyes megjelent az irodámban egy kopott bőrtáskával. Három dossziét vett elő belőle: egy pirosat, egy kéket és egy feketét.
– Első dosszié: piros – kezdte, majd egy fényképet tolt át az asztalon.
A képen Gábor Pierce állt, amint kezet fogott egy sötét öltönyös férfival Queens egyik utcájának sarkán.
– Ő Miklós Vulov – magyarázta András. – Behajtó egy szerencsejáték-szindikátusnál. Gábor nem egyszerű pénzügyi igazgató. Kóros szerencsejátékos. Jelenleg 875 millió forinttal tartozik nekik. A határidő június harmincadika. Ha addig nem fizet, vége. Itt nem pusztán kapzsiságról van szó, Katalin. Ez nála már életben maradás.
A gyomrom összerándult. A lányom ahhoz a férfihoz készült feleségül menni, aki az ő örökségét mentőövként akarta használni.
– Második dosszié: kék – folytatta András. – Vállalati szabotázs. Az elmúlt tizennyolc hónapban Gábor módszeresen csökkentette a Morrison Strategic értékét. Ügyféllistákat szivárogtatott ki a legnagyobb versenytársadnak, a Stratton Advisorynak, természetesen jutalékért cserébe. Szándékosan hagyott kifutni határidőket nagy értékű szerződéseknél. A cég könyv szerinti értékét 2,45 milliárd forinttal nyomta lejjebb, hogy az általa előkészített „egyesülés” a Cascade Holdingsszal elkerülhetetlen mentőakciónak tűnjön. A Cascade egy fedőcég. Valójában az ő irányítása alatt áll.
– És a fekete? – kérdeztem, miközben a hangom alig engedelmeskedett.
András arca megkeményedett.
– Dr. István Caldwell. Ő nem orvosként viselkedik, hanem ragadozóként. Az elmúlt hat évből három másik esetet találtam. Ágnes Hastings, László Bennett, Beáta Donovan. Mind tehetősek voltak. Mind idősek. Mindegyiküket Caldwell nyilvánította cselekvőképtelennek. Ezután a vagyonukat „megbízható” rokonok adták el, akik később 14 és 26,25 millió forint közötti „tanácsadói díjakat” utaltak Caldwellnek. Ágnes és László már halottak. Beáta egy New Jersey-i idősek otthonában él, de még tiszta a tudata. És dühösebb, mint bárki, akivel mostanában beszéltem.
Némán bámultam a bizonyítékokat. Banki átutalások, offshore számlák, hamisított orvosi papírok. A kép egésszé állt össze előttem: egy szerencsejáték-függő, egy vállalati áruló és egy pénzért diagnózisokat gyártó orvos alkotta a pokoli hármast.
– Anna? – kérdeztem végül. Ettől a választól féltem a legjobban.
András elővett egy apró digitális diktafont, és elém tette.
– Tegnap éjjel rögzítettem egy beszélgetést közte és Gábor között. A konyhában zajlott.
Megnyomtam a lejátszás gombot.
– Gábor, én ezt nem tudom megtenni.
Anna hangja megtört volt, sírástól fuldokló.
– Ő az anyám. Elvesszük tőle a házát. Idősek otthonába zárjuk.
– Megmentjük őt, Anna.
Gábor hangja hideg volt, éles és könyörtelen.
– Az orvos megmondta, hogy veszélyt jelent saját magára. Azt akarod, hogy magára gyújtsa a házat? Írd alá a papírokat, vagy elmegyek. Nem fogom végignézni, ahogy hagyod tönkretenni önmagát.
Csend következett. Aztán meghallottam Anna zokogását.
Nem volt gonosz lángelme. Nem volt hidegvérű összeesküvő. Áldozat volt, akit a pszichológiai hadviselés legkegyetlenebb formájával törtek meg. Gábor az irántam érzett szeretetét és a mindent elveszítő embertől való rettegését használta fel arra, hogy bűntársat faragjon belőle.
Az esküvő napja kegyetlen, gúnyos ragyogással köszöntött ránk. A napfény szikrákat vetett a Long Island Sound hullámain, a Lake View Country Club pedig fehér liliomok és drága parfümök fullasztó tengerévé változott.