Én kísértem Annát az oltár felé. A tenyere jéghidegen simult az enyémbe, a tekintete pedig üres volt, mintha a vékony csipkefátyol nemcsak az arcát, hanem a lelkét is eltakarta volna. Gábor az oltárnál várta, olyan tökéletesre csiszolt mosollyal, mint egy megváltónak öltözött Yale-diplomás.
A szertartás hazugságokból font örvény volt. Amikor a ceremóniamester feltette a kérdést, ki adja férjhez ezt a nőt, kimondtam:
– Én.
Közben a táskámban lapuló diktafon súlya szinte égette az oldalamat.
A fogadás este hétkor kezdődött. A vonósnégyes az „At Last”-ot játszotta, miközben az ifjú pár kilépett a parkettre. Gábor közel hajolt Annához, és valamit a fülébe suttogott. Sejtettem, mit: alighanem arra a bizonyos „ajándékra” emlékeztette, amelyhez az én aláírásomra volt szükségük.
Fél kilenckor a műsorvezető finoman megkocogtatta a mikrofont.
– Most pedig hallgassuk meg a menyasszony édesanyjának néhány szavát.
Felálltam, és odaléptem az emelvényhez. A sátorban egyik pillanatról a másikra elhalt a beszélgetés. Száznyolcvan ember figyelt rám: Connecticut legbefolyásosabb köreiből érkezett vendégek, köztük dr. István Caldwell és a Morrison Strategic igazgatótanácsának több tagja. Hátul, a kijáratoknál András Reyes és négy civil ruhás munkatársa állt mozdulatlanul.
– A házasság alapja a bizalom – kezdtem, és a hangomat a hangfalak felerősítve verték vissza a selyemmel borított sátorfalakról. – Két ember szövetsége. A férjem, Péter, pontosan tudta ezt. Ő nem pénzből épített örökséget, hanem tisztességből.
A tekintetemet Gáborra szegeztem. A mosolya lassan megmerevedett, majd halványulni kezdett.
– Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam azon, mit is jelent az örökség. És rá kellett jönnöm, hogy vannak, akik mások életének romjaira szeretnék felhúzni a saját birodalmukat.
Megnyomtam a kezemben tartott távirányító gombját. A mögöttem álló vetítővászon, amelynek eredetileg Anna gyerekkori képeit kellett volna mutatnia, hirtelen életre kelt.
Csakhogy homokozóban nevető kisgyerek helyett egy bankszámlakivonat jelent meg rajta. Átutalás a Cascade Holdingstól dr. István Caldwell részére: 26 250 000 Ft.
Meglepetés moraja futott végig a termen. Caldwell felpattant a székéről, az arca hamuszürkévé vált.
– Ez itt – folytattam, ezúttal már erősebben – egy demenciadiagnózis ára. Huszonhatmillió-kétszázötvenezer forint azért, hogy egy orvos eladja a lelkiismeretét.
Újra lenyomtam a gombot. A vásznon megjelent a „Vörös mappa” egyik fotója: Gábor egy hírhedt szerencsejátékos kör emberei között.
– És itt látható Gábor Pierce, a pénzügyi igazgatónk, amint egy ismert alvilági fogadócsoporttal egyeztet arról, hogyan fogja a Morrison-tröszt vagyonát felhasználni a 875 000 000 Ft-os tartozása rendezésére.
A sátorban kitört a káosz. Székek csikordultak, poharak koppantak az asztalokon. Gábor az emelvény felé vetette magát, de András két embere azonnal útját állta, és a kristálypoharakkal megrakott asztalhoz szorította.
– Anya! – sikoltott fel Anna, mindkét kezét a szája elé kapva.
– Várj még, Anna – mondtam, és utoljára megnyomtam a távirányítót.
A vásznon a meghatalmazás hetedik oldala jelent meg. A „halálos záradékot” élénkvörössel emeltem ki.
– Ezt szánta nekem Gábor nászajándéknak. Egy egyirányú jegyet az Evergreen Manor zárt osztályára, hogy aztán nyugodtan felszámolhassa Péter örökségét, és eltűnhessen a Kajmán-szigetekre.
Ezután az igazgatótanács tagjai felé fordultam.
– Egy órával ezelőtt sürgősségi bírósági végzés került benyújtásra. Minden Gábor Pierce-hez és a Cascade Holdingshoz köthető számlát befagyasztottak. A kiszivárogtatott ügyféllisták pedig kivétel nélkül Gábor magánszerverére kerültek.
Ekkor a vezető rendőrtiszt előrelépett. A csillárok fénye megvillant a jelvényén.
– Gábor Pierce, dr. István Caldwell, önöket összeesküvés, átutalási csalás és időskorú személy sérelmére elkövetett pénzügyi visszaélés gyanújával letartóztatjuk.
Amikor bilincsben kivezették őket, a terem döbbent zúgással telt meg. Gábor ordított, fenyegetőzött, vergődött; az Ivy League-es elegancia álarca végleg darabokra hullott róla. Caldwell görnyedten, némán ment mellette, mintha már akkor a saját bukásának árnyékában lépkedett volna.
Odamentem Annához. Egy székre roskadt, a fehér ruhája szétterült körülötte, akár egy sérült madár törött szárnya.
– Nem tudtam, anya – zokogta. – Azt mondta, beteg vagy. Azt mondta, csak így lehet megmenteni téged.
Letérdeltem mellé, nem törődve a száznyolcvan szempárral, amely ránk szegeződött.
– Tudom, kicsim, hogy ezt mondta – suttogtam. – És most mindent rendbe hozunk. Együtt.
Egy év telt el azóta, hogy az esküvő bilincsek csörgésével ért véget.
Gábor Pierce tizenkét éves büntetését tölti egy szövetségi börtönben. Dr. Caldwell orvosi engedélyét visszavonták, és nem sokkal később ő is ugyanabba a rendszerbe került, amely Gábort elnyelte. A karrierje egy cellában ért véget, azoknak az embereknek a kísértetei között, akiket elárult.
A Morrison Strategic ma erősebb, mint valaha. Visszaszereztük azokat az ügyfeleket, akiket Gábor megpróbált elrabolni tőlünk, és a cég becsületességbe vetett hírneve sosem állt ilyen szilárdan. Továbbra is én vagyok a vezérigazgató, de már nem vagyok a munka megszállottja. Megértettem valamit: egy vállalat végső soron szerződések, részvények és iratok halmaza. A család viszont pillanatokból áll.
Anna Bostonba költözött. Szüksége volt távolságra Greenwich szellemeitől. Vezető elemzőként dolgozik egy cégnél, ahol senkit sem érdekel a vezetékneve. Hetente kétszer terápiára jár. Mi pedig minden vasárnap beszélünk.
Tegnap este is felhívott.
– Anya – mondta, és a hangja erősebben csengett, mint hosszú évek óta bármikor. – Ma kimentem a parkba. Láttam egy tölgyfát. Apára emlékeztetett. Azt hiszem… azt hiszem, készen állok rá, hogy hazamenjek látogatóba.
Az ablakhoz léptem, és kinéztem arra a tölgyre, amelyet Péter ültetett. Újra nyár volt. A levelek mély, ragyogó zöldben kapaszkodtak az ég felé, állhatatosan, rendíthetetlenül.
– Az ajtó mindig nyitva áll előtted, Anna – feleltem. – Előkészítem a szobádat.
Miután letettem a telefont, a szekrényem mélyén függő pezsgőarany ruhára néztem. Soha többé nem vettem fel. Talán nem is fogom. De valahányszor meglátom, eszembe jut a butik tulajdonosnője, aki egyetlen suttogott szóval megmentette az életemet.
Rejtőzz el.
Mert néha el kell tűnnünk az árnyékban ahhoz, hogy végre meglássuk a fényt.