— Az anyósom egyszer csak szemet vetett az örökségből rám maradt házra. A férjem pedig mellé állt. A születésnapján végül mindkettőjüket kitessékeltem
Olyan este ereszkedett a városra, amikor az ég szinte ránehezedik az ember vállára, mint egy átázott pokróc. Még a macska is, ez a négy lábon járó, örökké zümmögő kis szerkezet, feladta a jókedv látszatát: bemászott a takaró alá, és úgy tett, mintha díszpárna lenne.
Eszter a munkahelyéről tartott haza, de nem a pihenés felé ment, inkább úgy érezte, mintha újabb műszak várná. Otthon nem csend, nem tea és nem nyugalom fogadta, hanem a szoknyába csomagolt örök sértettség, akit anyósának hívtak, valamint a férje, akinek az elégedetlenség már-már hivatalos személyi adatként szerepelhetett volna a neve és a lakcíme között.
A telefon éppen akkor szólalt meg, amikor befordult a házuk felé vezető utcába. Mintha valaki pontosan kiszámolta volna az időzítést.
Eszter a kijelzőre pillantott, aztán halkan kifújta a levegőt.
— Természetesen… Ilona. A rossz hangulat külön beállított ébresztője.
— Eszter, jó estét, én vagyok az — hallatszott az anyósa hangja. Rekedt volt, fáradt, olyan, mintha egész délután tűz mellett pirított volna napraforgómagot. — Ugye nem felejtetted el, hogy holnap van a születésnapom?
— Nem felejtettem el — felelte Eszter kimérten. — Előre is boldog születésnapot.
— Nagyszerű. Márkkal arra jutottunk, hogy nálatok lenne a legjobb fogadni a vendégeket. Tágasabb is, barátságosabb is…
Eszter megtorpant a járda közepén. A csizmája alatt megcsikordult a hó, mintha vele együtt tiltakozna.
— Az nem számít, hogy holnap este nyolcig dolgozom?
— Ugyan már, te vagy a ház asszonya! Gyorsan összedobsz mindent. A meghívottakat már felírtuk.
Eszter nyelvén ott volt a válasz, hogy bizonyára a bevásárlólistát is elkészítették helyette, de nem mondta ki. Lenyelte, és hidegen csak ennyit felelt:
— Ilona, nálam holnap nem lesz vendégség. Tartsák meg maguknál.
A vonal másik végén nehéz, ragacsos csend ült meg. Az a fajta hallgatás, amely után az ember nem belátóbb lesz, hanem gondosabban választja ki a legélesebb szavakat.
— Eszter, te nagyon más lettél. Egy rendes nő örül annak, ha a család egy asztalhoz ül. Te pedig mindig csak a munkáddal meg azzal a vállalkozásoddal foglalkozol…
— Majd ha a vállalkozásom eltartja magukat, akkor talán elgondolkodom rajta — mondta Eszter, és megszakította a hívást.
A hó finoman belepte a haját, a kedve pedig ugyanolyan meredeken zuhant, mint a bankszámlaegyenlege a rezsiszámlák befizetése után.
Otthon Márk már az előszobában várta. Olyan arccal állt ott, mint egy bíró, aki az ítéletet már régen megírta, csak még fel kell olvasnia.
— Anya szerint csúnyán beszéltél vele — kezdte, még mielőtt Eszter egyáltalán levehette volna a csizmáját.
— Nem beszéltem csúnyán. Csak nemet mondtam. A kettő nem ugyanaz.
— De hát kerek születésnapja van! Ennyit igazán engedhettél volna.
— A ház viszont az enyém — válaszolta Eszter halkan, de határozottan.
Márk felmordult, akár egy túlhevült vízforraló.
— Már megint ezzel jössz…
— Azóta jövök ezzel, amióta ti úgy kezelitek az otthonomat, mintha ingyenes vendéglő lenne.
Márk egy lépéssel közelebb lépett, és elállta az útját.
— Miért kell mindent ennyire felfújni? Sokkal egyszerűbb lenne beleegyezni.
— Persze, annak mindig egyszerűbb, akinek nem kell készülnie.