— …és fizetnie sem kell — tette hozzá Eszter fáradtan.
Azzal kikerülte Márkot, és belépett a nappaliba. A táskáját hanyagul a kanapéra ejtette. Már haragudni sem maradt benne erő; odabent csak valami tompa, egyenletes morajlás kavargott. Újra ugyanaz a körforgás: ugyanazok a viták, ugyanazok a szemrehányó mondatok, ugyanaz a jól ismert „te is beláthatnád”. Egyetlen dolgot látott be igazán: a saját lakása jó ideje nem jelentett számára menedéket.
Másnap reggel alig készült el a kávéval, amikor az ajtó hirtelen kivágódott. Csengetés nélkül, természetesen.
A küszöbön Ilona állt, mintha csatába indult volna: kezében tömött szatyor, arcán annak az embernek az önbizalma, aki már előre győztesnek érzi magát.
— Eszter, hoztam csirkét! Nálad sütjük meg, a te sütőd sokkal jobb.
Eszter felemelte a bögréjét, és nyugodtan ránézett.
— Nálatok ez nem oldható meg?
— Ugyan már, nálunk nincs elég hely. Itt kényelmesen elfér mindenki. Márk, szólj már neki!
Márk ekkor már ott ácsorgott a konyha bejáratánál. A nyakkendője ferdén lógott, az arca gyűrött volt, mint aki már előre belefáradt a helyzetbe.
— Eszter, anya csak azt mondta…
— Márk — fordult felé Eszter olyan tekintettel, hogy még a macska is jobbnak látta eltűnni az ágy alá —, nem lesz itt vendégség. Ezt tegnap világosan megbeszéltük.
Ilona látványosan felsóhajtott, mintha mélyen megsértették volna.
— Hát persze. Én mindig a családért fáradozom, te meg csak magadra gondolsz.
— Legalább valaki gondol rám is — felelte Eszter halkan, majd belekortyolt a kávéjába.
Estére már semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy végre csend legyen körülötte. Amikor azonban a lépcsőházba ért, három kicsípett nő várakozott ott virágcsokrokkal és egy tortásdobozzal.
— Ilonához jöttünk! Ma ünnepelünk! — jelentették ki derűsen.
Eszter szó nélkül felment az emeletre. Amikor kinyitotta a lakás ajtaját, egy pillanatra mozdulni sem tudott.
Odabent nyüzsgött az egész lakás. Nevetés csapott a fülébe, pezsgő illata keveredett a saláták szagával, Ilona új ruhában ült a társaság közepén, Márk pedig poharakat töltögetett.
— Ti teljesen elvesztettétek az eszeteket?! — csattant fel Eszter.
— Úgyis mindig későn érsz haza — mondta Ilona szemrebbenés nélkül. — Gondoltuk, akkor nyugodtan összejöhetünk itt.
Eszter lassan levette a kabátját, letette a táskáját, majd kiegyenesedett.
— Rendben. Akkor most mindenki indul kifelé. A mulatságnak vége.
— Mit képzelsz, mit csinálsz? — sziszegte Márk.
— Kiviszem a szemetet — válaszolta Eszter, és felé hajította a zakóját. — Veled kezdem.
Ilona arca elsápadt.
— Eszter, ez felháborítóan durva!
— Nem. Ez rendrakás. Minden embernek megvan a maga otthona. Az önöké nem ez.
A vendégek dermedten néztek össze, aztán zavartan kapkodni kezdték a holmijukat. Öt perc sem telt el, és az utolsó érkező mögött is becsukódott az ajtó.
Márk az előszobában maradt. Sápadt volt, zavarodott, mintha nem tudná eldönteni, dühös legyen-e vagy féljen.
— Te megőrültél — suttogta.
— Nem, Márk. Csak visszavettem azt, ami az enyém: az otthonomat.
Eszter előhúzta a bőröndöt, és letette elé.
— Pakolj össze. Ma elmész.
Márk a szoba közepén állt, és úgy nézett körbe, mintha még mindig abban reménykedne, hogy ez az egész egyszer csak semmivé foszlik. De a bőrönd már nyitva hevert, és a holmik — ingek, zoknik, apró személyes tárgyak, amelyek éveken át a szekrény mélyén lapultak, magukba szívva a régi élet dohos levegőjét — sorra belekerültek.
Eszter csendben pakolt. Nem kiabált, nem magyarázott, nem hánytorgatott fel semmit. Olyan arccal tette a dolgát, ahogy az ember kidob valamit, ami már rég megromlott: kellemetlen, de elkerülhetetlen.
Egy óra múlva minden elnémult. A bőrönd eltűnt a gazdájával együtt, az ajtó becsukódott, és a lakásba lassan visszatért a levegő.