A nyári családi látogatás, amelytől békés együtt töltött heteket reméltem, váratlanul teljes felfordulássá változott. Nóra korábban udvarias és kedves mostohafia, Benedek, szinte egyik napról a másikra makacs, ellenszegülő kamasszá vált, és a jelenléte lassan káoszt teremtett az otthonukban. A határ akkor szakadt át, amikor Nóra észrevette, hogy pénz tűnt el a pénztárcájából. Ekkor döntötte el, hogy nem tűri tovább némán a történteket.
Június közepe volt, ragyogó, meleg nyári nap, amikor Benedek megérkezett hozzánk. Nóra vagyok, valamivel elmúltam negyven, és Gábor feleségeként élek. Két közös gyermekünk van: a nyolcéves Lilla és a hatéves Levente. Gábornak azonban az első házasságából is van egy fia, Benedek.
Benedek akkor már tizenhat éves volt, és csak néhány évente látogatott el hozzánk. Régebben barátságos, jól nevelt kisfiúként emlékeztem rá, ezért először nem akartam túl nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy most egészen más benyomást keltett. Azt reméltem, egyszerűen csak a kamaszkor teszi zárkózottabbá.
– Szia, Benedek! Milyen volt az út? – kérdeztem tőle kedvesen, amikor belépett.
– Elment – motyogta, miközben alig pillantott rám.
Gábor odalépett hozzá, és szorosan megölelte.
– Jó látni téged, fiam!
Lilla és Levente izgatottan szaladtak elé.
– Szia, Benedek! Annyira vártunk már! – kiáltotta Lilla, széles mosollyal az arcán.
Benedek erre csak vállat vont.
– Ja. Sziasztok.
Éreztem a közönyét, mégsem akartam azonnal ítélkezni. Nagyon szerettem volna, ha ez a nyár mindannyiunk számára emlékezetes és örömteli lesz.
Egy hét sem kellett azonban ahhoz, hogy világossá váljon számomra: Benedek megváltozott. Már nyoma sem volt annak az udvarias fiúnak, akit a régi látogatásai alapján ismertem.
– Anya, Benedek nem engedi, hogy a nappaliban játsszunk – panaszkodott Levente egyik délután.
Lilla rögtön hozzátette:
– Vagy a telefonját nyomkodja egész nap, vagy a haverjaival beszél. Velünk egyáltalán nem foglalkozik.
Fáradtan felsóhajtottam.
– Beszélek vele.
Egyik este, amikor a kisebbeknek már aludniuk kellett volna, odamentem Benedekhez.
– Benedek, megkérhetlek, hogy halkabban legyél? Lillának és Leventének pihenniük kellene.
Ő csak látványosan megforgatta a szemét.
– Ahogy akarod.
Másnap reggelre a nappali úgy festett, mintha valami kisebb vihar söpört volna végig rajta. Pizzásdobozok hevertek szanaszét, üres üdítős dobozok gurultak a földön, a kanapé és az asztal körül pedig morzsák borítottak mindent.
– Benedek, légy szíves, pakolj el magad után – szóltam rá határozottan.
– Miért én? Ez nem is az én házam – vágta rá élesen.
Késő délután a lemenő nap lágy fénye beszűrődött a konyhába, miközben épp a pultokat töröltem le. Úgy tudtam, Lilla és Levente a hátsó kertben játszanak, de feltűnt, hogy már jó ideje nem hallottam a hangjukat. Elindultam megnézni, merre lehetnek.
Amikor Benedek szobája előtt haladtam el, váratlanul meghallottam Lilla halk, kimerült hangját.
– Miért nekem kell ezt csinálnom? – kérdezte szinte suttogva.
Azonnal összeszorult a gyomrom. Óvatosan résnyire nyitottam Benedek ajtaját, és bepillantottam. Amit megláttam, attól egy pillanat alatt elöntött a düh: az én édes, nyolcéves Lillám ott térdelt a padlón Benedek szobájában.