A kis kezeivel piszkos pólókat, zoknikat és összegyűrt papírokat szedegetett össze a padlóról, mintha neki kellene rendbe hoznia azt a káoszt, amit nem is ő okozott.
A szoba úgy festett, mintha valami vihar söpört volna végig rajta. Ruhák hevertek mindenütt, üres chipses zacskók és édességpapírok szóródtak szét a földön, a levegőben pedig állott pizza, izzadság és bezártság kellemetlen szaga keveredett. Benedek közben hanyagul elterülve feküdt az ágyán, és teljes nyugalommal görgette a telefonját. Amikor beléptem, alig méltatott egy pillantásra.
– Lilla, mit csinálsz itt? – kérdeztem, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne emeljem fel a hangom.
Lilla rám nézett. A szeme tágra nyílt, és már csillogtak benne a könnyek.
– Benedek azt mondta, takarítsam ki a szobáját – felelte halkan.
Ekkor Benedek felé fordultam. Éreztem, ahogy forr bennem a harag, de próbáltam uralkodni magamon.
– Benedek, mégis miért Lilla rak rendet utánad?
Végre elszakította a tekintetét a telefon képernyőjéről, aztán egy félmosollyal vállat vont.
– Ő akart segíteni – mondta közönyösen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Leguggoltam Lilla mellé, és óvatosan a kezembe vettem a kis kezét, amely koszos volt attól, hogy más rendetlenségét szedegette össze.
– Kincsem, neked nem kell Benedek szobáját takarítanod – mondtam neki lágyabban. – Gyere velem.
Lilla bizonytalanul nézett előbb rám, aztán a bátyjára.
– De Benedek azt mondta…
– Nem érdekel, mit mondott Benedek – vágtam közbe, most már határozottabban. – Nem a te dolgod elvégezni helyette, amit neki kellene. Gyere.
Amikor felsegítettem Lillát a földről, Benedek látványosan megforgatta a szemét.
– Ugyan már, Nóra, semmi baja. Miért kell ebből ekkora ügyet csinálni?
Kiegyenesedtem, és egyenesen ránéztem.
– Azért, mert ez igenis ügy, Benedek. Lusta vagy, és tiszteletlenül viselkedsz. Lilla a testvéred, nem a szolgálód.
Ő csak vállat vont, mintha egyetlen szavam sem érintené meg.
– És? Nem ellenkezett.
Lilla eközben erősen szorította a kezemet. Az arcán még mindig ott ült a zavar és a félelem.
– Anya, én nem akarom az ő szobáját takarítani – suttogta.
Megszorítottam a tenyerét, hogy érezze, mellette állok.
– Nem is fogod. Benedek rendetlensége nem a te felelősséged.
Néhány hétvégével később Gáborral úgy döntöttünk, hogy elutazunk a barátainkhoz vidékre. Úgy gondoltuk, Benedek már elég nagy ahhoz, hogy pár napig odafigyeljen Lillára és Leventére.
– Benedek, amíg nem vagyunk itthon, te vagy a legidősebb – figyelmeztettem indulás előtt. – Semmiféle buli, semmi őrültség. Vigyázz Lillára és Leventére.
– Jó, jó – morogta unottan, anélkül hogy igazán rám nézett volna.
Vasárnap este értünk haza. Már az ajtóban éreztem, hogy valami nincs rendben. A ház borzalmas állapotban volt. A padlón üres sörösüvegek gurultak, szemét hevert mindenfelé, a nappali pedig úgy nézett ki, mintha idegenek dúlták volna fel.
– Benedek! Mi történt itt? – kiáltottam fel.
Ő teljes nyugalommal sétált elő, mintha semmi különös nem történt volna.
– Csak átjött pár haver – felelte lazán.
Gábor aggodalmasan körbenézett.
– Hol van Lilla és Levente?
Ekkor a gyerekek reszketve bújtak elő a szekrényből. Lilla arca könnyes volt.
– Bezárt minket a szekrénybe.